Trick-csepp

A történet szerint:

Elöljáróban annyit közölnék, sose írtam verseket,

de most úgy gondoltam, ez a fic megérdemli a rímeket.
(Lehet, nem volt jó ötlet.)

Ez a fic pedig gátlástalanul lopott Now You See Me 2. esős jelenet.

Átírva. Klónjainkra. Kicsi mágia. Kicsi feeling.

Ilyenek.

× Igen, tehát ha ki tudtátok silabizálni az eddig leírtakból, kicsit rendet hagyunk magunk után itt az oldalon: versfic következik. Az első és nagy valószínűség szerint az utolsó is.

(Na, mármint versficből az utolsó. Rendhagyó dolgok még csak ezután következnek igazán.)

Lényeg a lényeg, én megpróbáltam, és bár a próza továbbra is jobban fekszik, talán nem lett olyan katasztrofális.
Vagy ha mégis: legalább ilyenünk is lett. Meg legalább rímel.

Hangulati hangolódásnak, szép halkan, főleg talán az elejéhez: ♫♫♫

Ui.: Ajánlva szeretett magyarfaktos tanárnőmnek. Talán elmesélhetem, hogy volt olyan szívmelengetően kedves, hogy belekukkantott az itt található írásaimba is egy kiadásra érdemesnek talált novellám (még most se hiszem el, köszi, Aposztróf Kiadó) elolvasása után. Az nagyon tetszett neki, a ficikkel már bajban volt, bár ő is meg én is "generációs különbségnek" tudtuk be, hogy néha nem feltétlenül tudta, mi hogyan kapcsolódik össze, vagy hogy mi történik úgy egyáltalán, de néha én magam se tudom, mi az isten folyik itt, szóval maximálisan megértettem a problémát.
Mindenesetre már az nagyon jólesett, hogy egyáltalán érdeklődött, szóval tanárnő, nem tudom, visszanéz-e még, de ha igen: remélem, nem veszi zokon a leírtakat, és nagyon szépen köszönök mindent.
(Ez a művem se biztos, hogy sokkal érthetőbb lesz, viszont vers meg rímel meg ilyenek.)
De amúgy meg: Nyugat who? 

kép forrása: Pinterest

Nem ezt terveztem elsőre, de damn it, beleszerettem.

×××

Trick-csepp

Erdőszélen, tisztásvégen áll a mágus, csendben vár:

körülötte fakó színben, kopott fényben tombol és őrjöng az orkán.

Acélosan szakad a felhőtömeg,

a látkép homályosan lengedez,

függönnyé mosódik a víz, ahogy egyre csak pereg,

és zordan ropogtat gallyakat a förgeteg.

Csupasz-üresen, csonthanggal törnek az ágak,

a szél kíméletlenül szaggatja a csontváz-fákat,

hajlonganak recsegve, nyekeregve zokognak,

ezer színben, szépiában levél-könnyeik hullnak.

A mágus, volt-lomb alatt, zörgő fagyban,

fején cilinderrel, kezében sétapálcát tartva

fekete felöltője zsebét kutatja,

zsebóráját nézi, mindjárt itt van,

majd az ég felé fordul arca,

és a sétapálca fogóján kopácsolva

türelmesen vár, újra.

(A kérdés jogosan merülhet fel, de kérlek:

az időtől ugyan miért is félne?

Ernyője sincsen, minek is kéne.

Valahogy nem éri őt sem a víz, sem a szél el.)

Mosolyogjon! – kiáltaná valaki, talán egy képzelt egyén,

mert vaku villan harsányan a felhők peremén:

villám cikázik át a mező haragos-színű egén.

Fehérrel emeli ki a vihar kontúrját a fény,

világlik a fűszálakon függő vízcseppek tetején.

Egy pillanatra felragyog tehát

ez az ázott, párafátyolos világ,

de hát tudjuk, az élet meg nem áll,

csak esetleg a szél hagy kissé alább,

aztán beborul ismét, sötét a zuhogás,

a tempó pedig egyre és egyre szaporább.

A pocsolyák felszínén szabálytalan ütemre dobog,

és másodpercekig szimplán az eső bong-zsong, 

jajong, busong 

a tájon,

s ont monoton 

bút konokon 

és… Várjunk.

Éles mennydörgés söpör végig a vidéken,

hegyeket-földeket-dimenziókat rázó ágyúmoraj hevével,

a hangba élő és holt is ugyanúgy beleremeg,

nem kivétel ez alól a cilinderes személye sem,

de ahogy lassan elhal a robaj közel s messze,

a száját húzza, a sóhaja alig hallható és ennyit jelezne:

ehhh, ezt lekéstem.

Haladjunk is tovább, végül is ebbe az idő se torpan bele.

Fel is rémlik távolabbról egy fénynyaláb, teleport-kék árnyalat. 

Alig később harsan hozzá ismerős hangú, ideges szitokszó-áradat. 

– Rohadj meg a rímeiddel együtt, weirdo! 

Roppan a nyirkos fű a bakancs alatt, 

amint az érkező vendég a tisztáson át szalad, 

bőrdzsekijét összefogva, vacogva és ázva-fázván,

fején tartva régi becses védjegyét: fekete kalapját,

míg végül megtorpan Musical Klón oldalán. 

A mágus csak egy pillantást vet rá,

a szürke eget fürkészi aztán,

de a mosolya együttérzőn terül el az arcán.

– Látom, újra hordod a kalapod.

Az eső a karimán kopog,

és Gonosz Klón valamit magában morog.

– Késtél, tudod? – folytatja inkább Musical Klón.

– Persze, te meg mondhattad volna, hogy hozzak ernyőt, vagy valami.

A cilinderes a fejét csóválja; őszintén, még mindig fárasztja ez a modor.

De, mint mindenkor, nem törődik vele sokat, és egész kedvesen szól:

– Azért Isten hozott.

– Na az kizárt. Mégiscsak én jöttem, és hozzád.

A mágus erre megfejthetetlenül fintorog.

Ezután néhány perc csak elvonszorog.

Klón a karját dörzsölgetve

bámul bosszús-türelmetlen

a pusztító kedvű, zokogó délelőttbe,

(a mágus árnyéka halványan dereng mellette,

és külön életre kelve köszönésképpen

az előbb integetett, Klón erre megesküdne)

majd a nyakához kap hirtelen,

mert alattomosan ott talál landolni egy hideg csepp.

– Öhm, ember, most mire is várunk?

Musical Klón nem méltatja rezdülésre se.

Azt a villámot figyeli helyette feszülten,

ami lecsap épp,

villan újra vakuként,

és kettészeli a felhőréteget,

Klón pedig nem igazán érti, mi benne az érdekes.

– Nézd, nekem nincs bajom a trükkjeiddel,

meg meglesem őket, ha kéred, de amúgy lenne még dolgom,

szóval esetleg… Esetleg

belehúzhatnál.

A reakció elmarad, várakozás sistereg.

– Vagy ha csak az eső lett volna az egész, akkor legalább

megmutathattad volna hozzá az esőtáncot, amivel csinálod.

De így… Érted, ilyenért ne ugrassz legközelebb,

vihart nem először látok.

És akkor az ég megdörren.

Musical Klón hosszan sóhajt,

majd előre fókuszálva, Klónra se nézve megszólal:

– Ilyen vihar volt az?

Aztán az egyik kezét előre nyújtja.

– Abrakadabra.

Enyhe fuvallat fut végig a vidéken.

A látvány egy pillanat alatt változik meg,

és hogy hogyan meg miképpen,

arról csak egy metaforával regélhetek.

Nevezzük üveggyöngynek a cseppeket.

És ha gyöngyök, akkor azok tán vékony cérnára fűzve

gurulnak le a fellegekből, hogy végül földet érjenek.

De most, hogy holmi érthetetlen erők dolgozni kezdenek,

a szálakra szorosan láthatatlan csomót kötnek,

és a kis gyöngyök egyszerre mind megrekednek.

Itt-ott, fent s lent a térbe dermednek,

ameddig csak ellátnak az álmélkodó szemek;

mintha a vihar belefagyna a másodpercbe,

együtt talán magával a nagy világegyetemmel.

Klón megütközve tekint széjjel a hirtelen beállt csöndbe.

A vízcseppek körülötte vesztegelnek,

majd a cilinderes egyetlen intésére

keringenek és kavarognak a levegőben.

– Oké, ez… – Lélegezni is elfelejt szinte. – Touché.

És tovább szemléli az elé tárult képet.

Aztán a kezeit hitetlenül vágja zsebre.

– Megint az agyamat vered csak át, mi? Illúzió ez az egész.

– Szó sincs róla.
– Akkor… Ez igazi?
– Annak szántam.
– Oké… Amúgy az idő állt meg?
– Ugyan. Az időt összekuszálni a te dolgod volna.
Klón grimaszolva a mágusra pillant.

Musical Klón leengedi a kezét lassan;

a gyöngyök az égen maradnak.

– Legutóbb is hiányoltad, szóval tessék, igazi mágia. –

Kicsit netán gúnyos a hangja. – Tádam.

Klón a hangnemet nem veszi magára,

inkább hümmögve, elismerően tapsol párat.

– Még mindig baba kis képességeid vannak, weirdo.

Nem is értem, miért szúrod ki mindig a szemem

az olcsó bűvésztrükkjeiddel, mikor tudsz ilyet is.

Musical Klón sértetten a szemét forgatja.

– Mert ez azért annál kicsit több energia.

Plusz a koncentrációval továbbra is gondjaim vannak.

– Génjeinkben a hiba, okold érte a Szirmait.

– Persze. Ja.

– Mindenesetre ez… – És szerte mutat. – Ez wow.

A mágus kilép a fák alól, a sétapálcán támaszkodva

ott álldogál a nyílt mennybolt alatt.

(Amúgy nem mozdul maga az árnyéka.

Klónra ez továbbra is a frászt hozza.)

A szeme előtt függő apró vízgömböt a tenyerébe zárja,

és egy egész büszke vigyorra húzódik a szája. 

(Persze, hogy képes dolgokra.

Kisebb trükkökre nyilván, hát még nagyobbra...

Egészen fantasztikusakra.

De ezeket főleg csupán Klónnak mutogatja,

mint teleport-kalandor, univerzum-ugró időutasnak,

aki sok mindent látott ugyan,

de nem eleget, és még sok mindent akar.

A többieket viszont szimplán taszítja a téma,

ez a komplett hókuszpókusz-dolog és hamisnak tűnő csoda.

Talán Kalóz Klón érdeklődne iránta,

de ő meg kevésszer van odahaza.

Greg meg… Ha belegondolunk, a műsorban

nincs az a CGI, ami egy látványosabb

bűbájt kimagyarázhatott volna,

így igényt legfeljebb az „olcsó bűvésztrükkökre” tarthat.) 

– Ha már szóba került… Gergőm hogy van? ­– veti végül hátra.

– Miért kéne azt nekem tudnom? ­– vágja rá Klón majdnemhogy felháborodva.

– Gondoltam, hátha – von vállat. – Rég hallottam már róla.

Klón az avart rugdalva a cilinderes mellé caplat,

a tömény, csípős szagú őszillat jól arcon is csapja.

– Asszem amúgy haldoklik épp.

– Szegényem. Üzenem neki, hogy részvétem.

– Küldd el neki a hollódat, az előbb átadja, mint én.

Musical Klón krákogva cilindert igazít.

– Nos… Akkor tetszik?

– Ja, mondom, tetszetősi. Meg legalább végre ilyet is látok tőled.

– Hálásan köszi. – Tovább vigyorog, miközben meghajol, ahogy előadóhoz illik.
Megpörgetik a sétapálcát az ujjai. – ­ És te nekem mit is fogsz cserébe mutatni?

– Ja, tényleg. Találtam egy dimenziót ­ – csettint. – Szerintem neked is tetszene,

pont olyan sötét és fura, mint te vagy általában.

– Jól hangzik.

– De ha elviszlek oda, legközelebb minimum démont kell idézned.

Musical Klón, mintha megfeszülne, és elkomorodni látszik.

– Elég abból nekünk Crazy.

– Jó, oké. –­ Klónnak kedve támad a cipője orrát szemrevételezni. – Nem úgy értettem.

Aztán szinkronban kapják tekintetük az égre.

Egy harmadik villám hasít a szinte-idillbe,

az átlátszó kis vízgyöngyökben

megtörik vakító elektromos fénye,

mire a mágus mély lélegzetére

a gyöngyfüggöny szemei mintha megremegnének.

– Szóval ne démont idézz – mondja Klón, a felhőket lesve,

majd ő is a kezébe vesz egy apró esőcseppet. Mondjuk le is rázza rögvest.

– Hát mit tegyek? – Ismét gúnyba vált a hangnem. – Várom a tippeket.

– Ha már úgyis elkezdtél itt vizet idomítani vagy mi a pokol,

legközelebb mondjuk… Lőhetnél lángcsóvákat.

És onnantól már csak két elemre vagy, hogy te légy az Avatar.

– Nagyon vicces.

– Csak egy ötlet – tárja szét a karját Klón tehetetlen.

– Rendben – nevet a cilinderes végül megenyhülve. ­– Azért megjegyzem.

– Én meg majd szólok, mikor megyünk át a…

Mondatát befejezni nem lehet,

mert megdördülnek akkor a mindenek.

Újból teljes erőbedobással szakadni kezd.

Gonosz Klón összerezzen,

ahogy egyenesen rázúdulnak az egek.

– Nem akartad volna megvárni, amíg elmegyek, hogy ne ázzak szét?

Tanácstalanul bámul körbe,

majd külön hosszú pillantást vet

Musical Klón hűlt helyére.

– Komolyan, weirdo, néha rohadj meg.

Azzal inkább egy gyors térugrással

ő is elsiet.