Oldalak

2018. 05. 16.

Releváns (És Kevésbé Releváns) Variációk A Halálra

A történet szerint:
Ki emlékszik arra a szép és nemes hagyományra, hogy Imre Must Die?
Na, én emlékszem, szóval aki akarja, elevenítse fel velem, és nosztalgiázzunk egyet ezen a kegyetlenségen from the golden age.
("Most hogy így ezt gépelem, jöttem rá, mennyire eszméletlenül fura is ez a műsor igazából. I mean... Jesus." Na, ez melyik videóból idézet?)
A cím rohadt régi és kissé átalakított, eredetije Jávortól származik.
Ja igen, és ez az az írás, ami nem foglalkozik se a kronológiai pontosággal, se az Imre-klónok ötletével. Legalább annyit adjunk meg a srácnak, hogy halhatatlan, no.

× Visszatértem! Megígértem, és tényleg itt is vagyok, na, ilyet se látni mindennap.
Közben rengeteg minden történt, megírtam az érettségi írásbeli részét, a műsor háza táján is érdekes dolgok születtek és vannak születőben, szóval történnek még csodák, és egyebek. (Nekem is elkélne mostanában még belőle.)
Ui.: Tessék megcsodálni az új designunkat! Tessék csak megnézni! Olyan, mint egy menyasszony elvárt szettje: valami régi, valami új, valami kölcsönvett, valami kék.
Most így hirtelen elég kék.
kép forrása: uramég, de régi egy videó ez
×××

Releváns (És Kevésbé Releváns) Variációk A Halálra

Imi a fülében szóló C2C-re bólogatva koptatja a billentyűzetet valami húzós határidejű egyetemi projekthez a nappali szőnyegén ücsörögve, és egész pontosan két dolgot nem ért.
Egyrészt, hogy Gergő miért nem a sajátját csinálja.
Másrészt pedig, hogy helyette miért bámul rá egy ideje (szó szerinti) másodmagával a kanapéról olyan megütközött mimikával, amivel mondjuk egy… Nem is tudom, egy frissen feltámadt halottat szokás illetni.
– Srácok – néz fel fél fülesét kivéve, amikor úgy érzi, bétának és klónjának már egészséges lenne pislognia párat. – Mi a baj? Nem jó a hajam, vagy mi?
– A kutyát nem érdekli a hajad, Imre – vágja rá csupán egy milliszekundumot késve Gonosz Klón, mert a seggfej személyiséget a beszólás lehetősége szinte minden sokkból képes előbb vagy utóbb kirángatni.
Gregnek szimplán egy természetesnek szánt kényszermosolyra futja.
– Mármint dehogyis, király a hajad, minden oké, nincs baj, dolgozz csak nyugodtan – regéli el ezt mind egyszuszra, és még a hüvelykujját is virulva felmutatja, szóval ennél gyanúsabb és kínosabb már nehezen lehetne a srác.
Viszont megvallva az őszintét, Iminek épp nincs hangulata ezt magára venni vagy magát a szituációt megérteni, így attól eltekintve, hogy kicsit hosszabban meg fáradtabban fújja ki a levegőt a megszokottnál, hagyja a két szőkét kedvük szerint gyanúsan kínosnak lenni, és visszadugva a C2C-t a fülébe, újra a laptophoz görnyed.

– Ez elvileg megdöglött a pincében, nem? – kérdezi Klón pár perc múltán, ahogy felpattan a konyhai étkezőasztalra.
A kérdés egyébiránt jogosan merül fel, mert hát a legutóbbi információk szerint Imre hősi halált halt a legutóbbi Feketén-Fehéren #2 kolosszális sikeréért, mert már a régi dakota közmondás is megmondta: videód akkor lészen sikeres, ha kinyirandod hozzá havered.
Bár lehet, nem pontos idézet.
A valóságban viszont az emlegetett haver ott dúdolgat a nappali közepén, egész élőnek tűnő állapotban, és erre Greg se nagyon tud mit válaszolni egy vállrándításon túl, plusz közben a hűtőben matat a paradicsomleve után, az így is eléggé lefoglalja a gondolatait.
– Elvileg, de hát látod. – Hamar megleli, hurrá, magához is veszi. Utána könyökkel belöki a hűtőajtót, és háttal a konyhapultnak dől. – Meghalt, mégis túlélte.  
Klón arca lassan egy „that was deep” fintorba fanyalodik, nagy erőkkel igyekszik túltenni magát a Szirmai logikája okozta mentálmegrázkódtatáson.
– Strapabíró egy gyerek – tér vissza az eredeti felvetéshez, miután végül is sikerül.
Néhány másodperc tétlen láblógázás. Sóhajt, mint aki az élet koncepcióját is megunta egy kis időre.
Aztán hirtelen lelkes ötlettől vezérelve elvesz egy almát az asztalon lévő kosárkából.
Megforgatja.
Aztán a másik irányba.
Fényesre törli a pólója szélével.
Hümmög hozzá, és mi az a kis mosolykezdemény a szája szélén, atyaég.
– Nem tudom, min gondolkodsz ennyire, de meg se próbáld és felejtsd el – bök felé Greg a gyümölcs(!)lé dobozával, villanásnyi fenyegető és félő éllel a hangjában.
De mit ér, ha Klón már vigyorog, szélesen, határozottan, tervvel és tettre készen?
– Egy ötezresbe, hogy ha megölöm, belehal.
Ami követi a szavait: síri csend és hullaszag. (Az pont nem. Még.)
– Te beteg vagy. – Nem sértésnek szánja, Greg, mint puszta tényt, jelenti ezt ki.
– Nem, csak unatkozom. – Beleharap az almába, szóval további mondandóját ízlésesen szemtelen csámcsogás spékeli meg. – Meg hirtelen mindig tök jó kedvem lesz, amikor belátod, hogy igazam volt.
– De biztos vagy magadban – kortyol egy nagyot Gergő a paradicsomléből, szimplán a dobozból, más úgyse issza rajta kívül. – És ezért pénzt is vársz tőlem?
Klón tehetetlenül széttárja a karját.
– Mindenki él valamiből. Meg na, izé… – húzza el a száját, mint aki nem tudja eldönteni, szégyellje magát vagy inkább büszke legyen. – Saját deszkára gyűjtök.
Greg fél szemöldöke elismerően a magasba rándul.
– Az már nemes cél, hallod. – És egyébként tényleg annak is gondolja.
(Közben Flashként átzúg az agyán egy olyan wannabe terv, hogy meglepi mondjuk karácsonyra ezt a barmot egy gördeszkával, de jobban fontolóra véve a dolgot…)
Klón a vállát vonva mordul csupán, inkább rágcsálja tovább az almáját.
(Szóval egyrészt kizárt, hogy elfogadná tőle, másrészt meg rá kell jönnie, hogy ennyire azért mégse jófej, főleg nem Gonosz „Amint Lehet, Páros Lábbal, Acélbetétessel Rugdossa Ki Az Életéből” Klónnal.
Mellékzönge vége.)
És Gergő agyal tovább az elhangzottakon. Talál is magának ehhez egy tökéletes bambulási pontot, egész pontosan az ablakon túli, csípős-februári Budapestet – már amit lát belőle, nyilván.
Kis idő múlva aztán ingatni kezdi a fejét.
Miért is gondolkodott el egyáltalán ezen?
Nem kéne.
Nagyon nem kéne.
Oh shit.
Egy tízes skálán mennyire fogja ezt megszívni?
– Tudod mit? Állom – neveti kissé félve, majd kézfogásra nyújtja a szabad kacsóját, csak gyorsan, amíg ténylegesen fontolóra nem veszi. – Remélem, félig macska. Akkor még legalább… Hét élete megmarad utána is.
– Azokat is gyorsan lepörgetjük.
– Rude.
– Csak nyávogni ne kezdjen.
Röviden kezet ráznak.
Alig múlik el a mozdulat, a perc töredéke se volt, Greg a szorongatott italára sandít először, illetve vet a (hiperszuperújautomata) kávéfőzőre egy bűnbánást sugalló pillantást másodszor.
Aztán csodák csodája, nekiáll kávét főzni.
– Hát te meg? – érdeklődik Klón a kárörvendők ártatlanságával.
– Szegény Imrém most támadt fel, még csak nem is harmadnapra, és én már engedélyt adtam, hogy újra megmurdeljen – sóhajt Gergő, ahogy benyom egy-két gombot, és a gép vad zörgésbe és (remélhetőleg) napi koffeinadag-gyártásba kezd. – Egy kávét talán megérdemel ezek után.

(×_×)

Megint a nappaliban leledznek.
Gergő lezser sikkben meg gengszterkalapban, Klón a rátukmált Hawaii-ingben (tűri, tűri, de nem sokáig), és éppen körülállják a…
Na igen. Imre már nem igen leledzik sehogy, holtan hasal el a padlón és vérzi össze a szőnyeget. (Ejnye, a bunkó.)
Maximum azt a golyó ütötte lyukat lehet megemlíteni, mint valami, ami leledzik, mégpedig majdnem az öreg Imre homloka kellős közepén.
Amíg hűl a fegyver Greg kezében, ő a kolléga halott-kékre fakuló szemeit figyeli.
Ennyit szól hozzá a helyzethez:
– Auch.
Klón nem osztozik az empátián, az ő kezében egyébként a jelenetük össze-kasul gyűrött scriptje – az előlap büszkén hirdeti a Feketén-Fehéren #3 címet –, azt futja át serényen, újra és újra, látványosan értetlenül, majd sértetten szív egyet az orrán.
– Nem így fogadtunk.
– Örülök, hogy neked az az öt rongy a legnagyobb problémád. – Leveszi a kalapot, az arcát legyezgeti vele párszor, tényleg meleg van itt, vagy csak ő és az éledező lelkiismeretfurdalása érzi? (Tényleg meleg van. Reflektorok, zakók, meg ilyenek.)  – Ha holnapra élni fog, esküszöm, tízet kapsz.
– Elfogadom, de nem is értem ezt a szereposztást, komolyan. Én akartam megölni.
– Ilyen az élet, I guess? Nem olyan fun ám megölni valakit, baszd meg!
– Honnan tudjam, ha még ki sem próbálhattam?
– Fenébe a filozófia kérdéseiddel – fordul felé harcias lendülettel Greg. – Még mindig beteg vagy.
Klón összehúzott szemmel előbb a pisztolyra mered, majd szkeptikusan hőn szeretett DNS-alapanyagára.
– Nem én vagyok az egyetlen, drágaszág. – Már-már ő maga sem hiszi el a szituációt, a karját összefonja maga előtt, és rosszindulatúan kuncog. – És ilyenkor belegondolok, hogy ebből is videó lesz, és szemrebbenés nélkül töltöd fel a csatornára.
Greg nyitja a száját, hogy valami értelmes érvet hozzon a saját védelmében, csak rájön közben, hogy nem igen tud ilyet mondani.
Nem tehet mást, tanácstalanul széttárja a karját.
– Hollywood Hírügynökség: A Családbarát Tartalmak És A Hűséges Barátságok Mindenkori, Abszolút Támogatója – tapsikol gunyorosan Klón, aztán a lábával finoman megböki Imi vállát. – Zseniális, én nagyon adom, ugye Imre, te is?
– Csönd legyen – szűri Greg a fogai közt. – Inkább takarítsd el valahova.
Klón (magához képest) visszafogott felháborodása a jelen helyzetben meglepően és túlságosan is jóleső.
– Persze, azért a piszkos munkát rám sózod, hm?
Te akartad megölni, gondolom, akkor arra is van terved, hova rakod, amíg… Fel nem ébred. – Mennyivel szebben hangzik, mennyivel megnyugtatóbban, mintha nem valami olyasmit csinált volna, amiért minimum tizenöt évre lecsukhatnák. – Szóval hajrá.
Utolsó oldalpillantás Imrére, és Gergő nyel egyet, miközben átlép felette.
– Neked is.

– HOGY A FÉSZKES FASZBA ÉLSZ MÉG?! – szól egyszerre másnap ugyanott a két Szirmai-hang, a megkönnyebbülés és a totális hitetlenség holmi visszhangos egyvelegével.
Imi megszeppenten hőköl tőlük hátra. (Tőlük, meg valószínűleg Gergő azon látható szándékától, hogy hirtelen nagy örömében a nyakába ugrik, de nem úgy van az, futó elképzelés volt csupán, ugyan már, végül is megállja a Szirmancs.)
– Nem tudom – válaszol teljesen őszintén, ahogy hunyorogva a májusi napsütéstől felkel a kanapéról. – De ne csináljunk ebből rendszert, jó?
– Persze, Imrém, dehogy, csak… – pislog Greg aztán fejét fogva. – Mi az isten.
Közben a vesztesek becsületével előkotor valahonnan egy tízezrest, és odadobja Klónnak, szép sunyiban, mikor Imi elfordul tőlük.
Persze Klón boldogsága messze látványosabb a megengedettnél, bár főleg a jelek szerinti ténytől, hogy – dobpergés – talált magának egy új hobbit.
– Akkor most én jövök – súgja, és azzal a sokat sejtető, „fun is in the air” arckifejezésével teszi a farzsebébe a pénzt, amitől Gregnek mindig hangulata támad bemosni neki egyet.
Hogy miért nem tette meg eddig egyszer sem… Hát, egyszerűbb a vesztesek nyugalmával hagyni a francba, nem?

(×_×)

– Hellóka, Imre! – rikkantja Klón. – Olyan rég láttalak!
És csak vigyorog leheletnyi eszelősséggel, a hanyagul magára kapott kabátjában (újra február van, no) Imi lakásának küszöbén.
Kezei szigorúan a háta mögött tartva, homlokába húzva meg az azóta kisajátított gengszterkalap, ami lassan Imre rémálmainak állandó főszereplője kéne, hogy legyen.
Nem valami bizalomkeltő egy összkép, de őszintén, Klónról beszélünk, mégis mire számított bárki is?
Szóval tudjuk be ennek, meg Imi vitathatatlan, ámbátor kissé naiv jófejségének, hogy nem csapja rá azonnal az ajtót.
– Ja, igen, szia… Gergő 1.5, figyelj, épp mosogattam, szóval… – rázza a kezét kelletlenül, vízcseppek repkednek szerteszét a vonzáskörzetében, de Klón mintha észre sem venné, kedélyesen beljebb lép a szobába.
– Képzeld csak, mi történt. Szerepeltem volna a Gengszerosztag című filmben, olyan király jeleneteim voltak, az évezred akciójelenetei, de komolyan, és kimondottan feldobták volna azt az unalommocskot, ami végül lett a film, de hát hihetetlen, tudod, mi történt? Kivágták őket! Kivágták mindet, most mondd meg. Szóval, most… Most egy kicsit… – Azzal röhögve előhúz a háta mögül egy kést meg egy kézifűrészt. – Ideges vagyok.
Imre rezignált tekintettel billenti oldalra a fejét, majd lehunyja a szemét.
– Ó, egek.

– Igen, meglocsoltam a gazokat – sóhajt fásultan a telefonba Klón, ahogy Imi kanapéján kalimpál a lábaival (mert az a kanapé is halálkényelmes), ráadásul mindezt fejjel lefelé, a kalapja a földre hullik. – És te mikor fogod kitörni a nyakad ott a hegyekben, ahogy én kértem?
Szirmai feleletéért grátisz szemforgatás jár, direkt baloldali irányzékkal, és így pont belát a konyhába, hm, enni kéne majd valamit, nem is rossz ötlet.
– Kár, igazán. Amúgy meg a kritika, amit a nyakamba varrtál… Nincs hangja a nyersanyagnak, újra kell venni. … Esküszöm, ez most nem én voltam, bár bro-fist a karmának, látod, a Sors se akarja, hogy ez a műsornak csúfolt audiovizuális terror létezzen. … Oké-oké, újraveszem, na, no para. 
Nincs mit tenni, ideje jobb felé is nézni, csak hát ugye ott fekszik az Imre, átnyisszantott torokkal, egymerő alvadozó vérben. Klón kényszeredetten felszisszen.
 – Oké, meg még annyi, hogy megöltem az Imrét. – Rutinosan kapja el a fülétől a mobilt, de így is dobhártyát szaggatva zeng belőle a legendás „KLÓÓÓÓÓN!” ordítás.
– Ideges voltam, na! – harsogja túl Greg dühét. – De egyébként ennyi történt itthon, síelgess csak nyugodtan, nem hiányzol senkinek, én is húzok el Észak-Koreába, amint lehet, szeva! – Ezzel bontja is a hívást, nyomatékosításként pedig dobbant egyet a sarkával a kanapé háttámláján.

(×_×)

Greg nappalija kábé úgy lehet számon tartva a bennfenteseknek, mint egy vészhelyzeti protokoll által megjelölt gyülekezőhely.
Mert megint itt tartunk.
Vagy ha mi nem is, ez a három szerencsétlen biztosan.

– INGYEN KÉS, baszod!

Ilyen gyorsan még nem tenyereltek rá a továbbtekerés gombra.

– Greg. Greg! Hol vagy? Ne szórakozzál már velem, légy szíves! Egész este itt szívunk…

Gergő dühödten, később fájdalmassá torzuló arccal dörzsöli a tarkóját, majd hasonló érzelmekkel fűtött mordulást küld a fotelben terpeszkedő hasonmása felé.
Ami mondjuk nemigen szegi Klón kedvét, ugyanolyan idegőrlő derűvel játszadozik tovább az előbb említett ingyen késével.
El kéne venni tőle, ugye? Eddig nem merték.

Fuss, Imre, fuss.
– Mennyivel könnyebben lehetne futni, hogyha nem kéne magamat kamerázni!
A kép kivehetetlenül ráng.
Aztán vér. Vér. Vér.

Imi, nem is egy, de rögtön két – sebtében kerített – takaróba bugyolálva megborzong, és elkapja a tekintetét a monitorról.
Gondolat-elterelésként kihalász a hajából egy száraz falevéldarabkát, bár nem lesz sokkal nyugodtabb tőle, és közben köhög is.
Remek, kapar a torka. Ha sikeresen megfázott tegnap este ott a Normafa hideg földjén, nem tudja, mit csinál a…
– Tudod, Imre, nem is vagy te olyan rossz színész – veti oda Klón félvállról is alig, inkább azzal van elfoglalva, hogy két ujján kiegyensúlyozza azt az istenverte konyhakést. (Legalább lemosta nagyjából. Ha ez számít valamit.)
A videó leállítása után ketten egyszerre mérik végig lincselésre készen, Greg várakozva ütemet ver hozzá a mutatóujjával az asztalon. (Nem, úgy tűnik, nem sokat számít.)
Ebben egyébként nem is Gergő a pláne, az ő „dögölj meg” arckifejezése az évek alatt majdnemhogy tökélyre fejlesztődött, viszont a hatékonysága, főleg Klónra vonatkozólag erősen kérdéses.
Viszont az Imre. Ez a fajta Imre-nézés ritka, mint fehér holló piros hóban, de pontosan ezért, ha egyszer megtörténik a maga szuggesztivitásában, attól bárki nyolcvanháromszor kérdőjelezi és bánja meg minden elkövetett és el nem követett tettét a puszta létezésével együtt.
Szóval igen, Imre gyilkos pillantása egy instant egzisztenciális krízis, erre akarok kilyukadni.
Hogy Klón érez-e hasonlót, franc se tudja, azonban árulkodó lehet, hogy amikor felles a bétájára meg az áldozatára, gyorsan és jelzésértékűen marokra kapja a kést. Nem mintha megijedt volna, persze, de biztos ami tuti.
Mindegy, nem is tart tovább az egész egy intenzív villanásnál, de ahogy hátradől a kanapén, Imi válaszul annyit halkan megjegyez, mert azért továbbra is ő az Imre:
– Köszönöm. – Bár egy elég morcos, feltehetőleg bal lábbal újraéledt Imre. – De végül is nem is az én jeleneteimet törölték legutóbb, ugye?
A találat tízpontos, egyenesen oda, ahol a seb még friss és fáj, és Klón úgy vágja az asztallapba a kést, hogy a laptop arrébb kecmereg pár millimétert az ütéstől, továbbá az ég is megdörren belé.
Oké, talán az utóbbinak nincs sok köze a mozdulathoz, de tény, kis idő múlva szakadni kezd odakint.
Mindenesetre Imi hirtelen vakmerősége eddig tart, ijedten ugrik meg ültében, a takaróit jobban magára húzza, Greg meg olyan keservesen hördül fel, mintha egyenesen a bordái közé fúródott volna a penge.
De, ha úgy vesszük, kishíján a kézfejét találta telibe, szóval a riadalom kifejezetten indokolt.
– Anyádat!
– Azt biztos nem, baszd meg – kapja fel Klón a fejét, totálisan nyugodt, nem is értem, miért kérdezed, a keze továbbra is a kés markolatát szorítja iszonyatos erővel. – És igen, mielőtt megkérdezed, abszolút szükség volt erre.
– Mert nem vettük még eléggé észre, hogy… – Majdnem az a meggondolatlan szófordulat csúszik ki a száján, hogy „hazajöttél”. Áldja a reakcióidejét, hogy időben elharapja a mondat végét.
– Még megvagy, baszd meg – sziszegi végül, és máris jobb.
Aztán felpattan, hogy legalább ezzel kifusson belőle az adrenalin, és végez egy gyors kárfelmérést. Plusz pont az épen maradt karjáért, esetleg a laptopért is jár, mínusz a szétroncsolt bútorért nyilván, de legalább túl fontos irat vagy egyéb dolog nem volt a kés útjában.
(Mellé eszébe jut egy nagyon rossz Hunger Games utalás, de ez abszolút érdektelen tudnivaló. És az asztal sem mahagóni, hála az égnek.)
(Imi amúgy a Piszkos Fred, a kapitány első néhány oldalára gondol közben. Nyel egyet.)
Közben Klón elég láthatóan és áthatóan próbál dűlőre jutni, Imre következő szerencsétlen halálesete vajon a savba fojtás vagy a kanállal kibelezés legyen.
Imi meg mozdulatlanul várja sorsa kimenetelét, végképp megrettenve.
– Oké, elég lesz, Klón, hagyd békén – sóhajt mélyet Gergő. Imi erre egy közel ugyanolyan mély fellélegzéssel reflektál. – Kösz, hogy benéztél, és szokás szerint tönkretettél majdnem mindent. – Szinte látja maga előtt, mennyi anyagot kell kivágnia a normafai videóból, és a dühe egy újabb szintre ugrik. – Most már takarodj.
A kalapos fintorában ott a kedves jókívánság a világmindenség felé, hogy ugyan legyen olyan jó mindenki, és húzzon el a kénköves pokolba.
– Itt sem vagyok.
Ezzel a sértett önérzettel felszökken, és épp gyermeki duzzogással kirántaná a kést az asztalból, mire Greg azonnal, ellenkezést nem tűrő karlendítéssel leinti.
– Az marad.
Szigorú farkasszemet néznek, mint már annyiszor annak előtte. Legendás pillanatok ezek, az idő és a levegő ilyenkor közel szilánkosra fagy.
Mikor Klón megtöri, a szája sarka félmosolyra hajlik.
– Visszajövök érte.
– Inkább ne – böki ki Imi önkéntelenül a háttérből. Mikor a hasonmás szeme baljósan rávillan, csak elkeseredetten megcsóválja a fejét. – Nem tudnád befejezni?
– Nincs az a pénz, Imre. – Veszélyesen eltökélt a hangja, ahogy elfordul. – Nincs az a pénz.

(×_×)

– Wait – kap észbe Klón, miután kipislogta magát az elé dobott, vaskos névjegyzéken. – Ezt most hadd foglaljam össze. – Kinyitja a mappát, átfut néhány sort, lapoz, becsapja, és, ha ez lehetséges, még értetlenebb arccal néz fel az ablaknál álló társalgópartnerére. – Őket itt mind kinyírhatom. – Meg is böködi párszor azt a peches mappát, hogy igen, őket, mindüket. – Ráadásul fizetsz is érte.
– Így legalább hasznosulnak az eddig unatkozásba belefektetett fölös energiáid, ha úgy vesszük… – Nem méltatja arra a kalapost, hogy felé fordulna, a válla felett beszél csupán, és most mintha mérlegelné, jó kifejezést készül-e használni. Aprót bólint, mikor elfogadhatónak találja, és a hangján hallatszik a cápavigyora. – Jó ügy érdekében.
– És ezért az üzletért – gesztikulál tovább Klón, leginkább saját magának magyarázva a helyzet mibenlétét, alibiként pedig feljebb pöcköli a kalapját –, amiben bevallottan ezerszer jobban járok én, mint te, te csak annyit kérsz pluszban, hogy…
– Azon túl persze, hogy megszabadulok pár számomra negatív értelemben befolyásos személytől, igen. – Végül megfordul, a sápadt fényben szimplán egy sötét sziluett, majd olasz bőrcipők zajával, kimérten az asztalához sétál.
– De csak annyit kérsz, hogy hagyjam békén az Imrét? – Azzal Klón tanácstalanul megvakarja a tarkóját. – Jó, nem azt mondom, az én részemről a hülyének is megéri, de nálad… Nagyjából látom, hol a biznisz ebben, oké, de… Mégse igazán.
Az iroda füstös közegén át felé nyújtanak egy cigarettát.
– Nem kell túlgondolni. Fogalmazzunk úgy, hogy a kollégáimat jobb szeretem biztosan élve tudni – És a vigyora szinte ellágyul. – Ez elég érthető, nemde?
Klón hümmögve a szemöldökét vonja erre, majd egy végső, hitetlen pillantást vet a névjegyzékre, mielőtt a dohányért nyúl.

(×_×)

– Elnézést. Nem hagynak békén – szabadkozik idegesen Gazdag Klón, miközben a sebtében kikapcsolt IPhone-ját a zakója belső zsebébe süllyeszti. (Apró, de ritka gesztus tőle, egy kezén képes lenne megszámolni, hány ember érdemli ki, hogy elrakja érte a telefonját.)
Imi megértően ráragyog, fél szemmel a saját Nokiája Twitter-értesítését lesve.
– A népszerűség átka, semmi probléma.
A belváros egy takaros kis kávézójában ücsörögnek egy flat white-ra meg egy espressóra várva (aminek minimum olyan feketének illene lennie, mint az üzletember lelkiismeretének, ha létezne neki olyanja).
Szóval ott ücsörögnek ezen a gyönyörű, napsütéses délelőttön, mert Gazdag éppen erre járt. Megesik az ilyesmi. Az illem pedig igenis megkívánja, hogy ilyen alkalmakkor meghívja az öreg Imrét egy kávéra.
Ez már csak így megy.
Lazít kissé a nyakkendőjén.
– Viszont öröm hallani, hogy már egy ideje életben hagytak.
– Nekem mondod? – túr a hajába Imi, a megkönnyebbültsége közel kacagnivaló, ez viszont hamar aggodalomba torkollik. – Bár kinézem belőle, hogy valami nagy dobásra készül, és azért hagy most békén. Bele se akarok gondolni.
– Azt próbálja meg – süti oldalra Gazdag a tekintetét. (Fejben még annyit hozzátesz: Nem erre szerződtettem.)
Imi feltehetően csak azért nem veszi észre, hogy a hangja hány vészjósló árnyalattal lett sötétebb, mert időközben meghozzák a koffeinadagjukat.
Mire a mosolygós barista elsétál az asztaluktól, az öltönyös fenyegetési indexe a hétköznapi érték alá is bőven lecsökken.
– Nem hiszem egyébként – tér vissza a tárgyra, amíg kékszemű gamer-kolléga a cukortartóval szórakozik. – Klón egyáltalán nem az a tervező típus, ettől nem kell félned.
– Hm, jogos, azt hiszem – kavarja el Imre a pirulásra késztető cukormennyiséget. – Megnyugtattál. Akkor viszont lehet, szimplán benőtt a feje lágya.
Gazdag nem bírja ki, szofisztikáltan felröhög már a feltételezésen is. Majd, bár kávéval koccintani nem épp szokás, azért köszöntőre emeli a csészéjét, mert pontosan ennyi spontaneitást néz el önmagától.
– Remélem, többet már nem pazarolnak el a kilenc életedből.
– Mi vagyok én, macska? – Majdnem hihető a felháborodása, csak ne nevetne bele a mondatvégbe. – Végül is… Köszi.
A flat white és az espresso komikusan összekoccan.
– A helyedben én már rég kinyírtam volna – mondja mintegy megjegyzésképp Gazdag, miközben leteszi a kezét.
– Az te vagy – mutat rá két hörpintés között Imre, majd a következő, személyéhez mérten meghökkentő kijelentést teszi:
– De valami kicsi bosszút csak kieszközölök valamikor.
Az öltönyös hümmögése valahol a büszkeség és az elismerés között ingázik.
– Állok rendelkezésedre, ha tudok valamiben segíteni. – Azzal eltűnődve kibámul a kávézó nagy ablakán az árnyékos mellékutcára, és felhajtja a feketéjét. – Lehet, neked túl brutális, de egy kalapáccsal simán pofán csaphatnád.
(Az ötlet nagyon random, ámbár neki bevált. Az meg, hogy Klón mai napig a legjobb, és úgy általában az egyetlen bérgyilkosa, igazán mellékes információnak tűnik jelen pillanatban.)
Bár Imre szájában megáll a korty egy minutumra, ezután viszont öklére támaszkodva az asztalra könyököl, és csodák csodája, összehúzott szemmel ő is elmereng.
– Majd egyszer – jut konklúzióra csendesen. – Talán majd egyszer.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése