Variációk egy DNS-re

A történet szerint:

"Minden változik, a lényeg nem"*: a hangszer, meg a DNS-állomány.
Villanások a zongora előttről, amikor a kedvenceim játszanak.
(Plusz Gergő, de ő egy speciális eset, egyoldalú se veled-se nélküled kapcsolatunk lassan legendássá válik, és mínusz Archie, alias Kalóz Klón, akit Jávorral fiaink közé fogadtunk, ő is kedvenc és tiszteletbeli #TeamDark-tag, de most ebből kimarad.
Meg két mondat Imre. Ő most nem zongorázik.)
Az elején nem tűnik angstnak, csak kicsit elvontnak.
Aztán angst lesz.
Mielőtt belekezdtek, olvassátok el Jávor Egy kalapos az eltűnt tárgyak osztályáról című ficjét, kelleni fog belőle néhány infó és amúgy is fenefantasztikus, adózzatok néki figyelemmel.
Ezen kívül Gazdag Klónunk csőd-időszakával is jobb tisztában lenni.
Zeném ironikus módon nincs hozzá, tetszőleges zongoradarabok javasoltak.

× Nos. Greg. Tudsz róla, hogy egyes körökben halottnak hisznek?
Mármint, ami a műsor táján megy, az közel tragikus. Nem fogok itt vészmadárkodni, mert látom, hogy folynak a háttérben munkálatok, és probably a végén repesni fog az én gyönge storyline-fan szívem.
(Kivéve, ha olyan cseszett rossz lesz, mint a "Nem, Nem Emlegetjük Soha, NemNem" Klónháború volt anno, akkor repedni fog.)
Azonban lenne egy kérdésem: megéri, hogy miközben Készülnek Az Epic Dolgok, a Szerkesztőség egy része már temeti a csatornát?
Jaj, Greg, mi van veled. Eddig olyan jól ment a kommunikáció, nem is értem.
Vegyél példát Imiről. Vagy csak szedd össze magad, fiam.
Ui.: Nagyon ajánlom, hogy megérje. Sose hittem, hogy ezt mondom, de:
Orosz Klón, bízok benned. De ha miattad Klón szála el lesz hanyagolva, visszavonok mindent, és megkereslek egy Bonk-ütővel.

(Edit a jövőből #1: Nem. Ez az utóbbi megszólalás így... Nem. Akkoriban érthető volt, most csak fáj a szívem érte. Elnézést.)

kép forrása: saját gif a Feketén-Fehéren #5 nevezetű videócsodából

* idézet: Animal Cannibals, ha valaki nem tudná

×××

Variációk egy DNS-re

A reggel verőfényes, vidám és veszett motivált.

A bukóablakon langy-, később égető-melegen zúgnak befelé a napsugarak a dolgozószobába, Greg maradék korty kávéja pedig langyosan, majd kihűlő tendenciát mutatva rezzen hullámokban a zongora tetején egy piros bögrében.

(leggero – könnyedén)

Gergő a hangszer előtt ül fürdőköntösben, szemében még az álmosság utolsó szikrái, ujjai végigszánkáznak a billentyűkön és vissza, fesztelen csendül a zene és hamisan ­– mikor volt ez hangolva, jesus –, Greg gondolatai pedig hangról hangra cikáznak.

Érvek,

ellenérvek,

ehhez majd kell a green screen,

mekkora hasonlat,

mi a véleményetek?

Értékeljünk!

Jár a keze, hogy járjon az agya, játszik tovább és ismét, szinte automatikusan jönnek a taktusok, arra is alig riad, ha félreüt, bár kevésszer teszi; f’-ből g’ lesz, mi az neki;

dallamból szőtt vezérfonal ez a kreativitás-folyamnak, a futamok ezért szólnak csak.

Újra fel d”-ig, az utat odáig nyargalva teszi meg, mélyen búg mellé a kíséret, még mindig nem figyel, egyedül a pattogó ötletekre a fejében, aztán hirtelen

megvan.

Egy pillanatra a billentyűkön időzik, zavaró disszonáns, majd úgy pattan fel, mint akit áram rázott, felkapja a bögréjét, az asztalához robog, és már gépel is, lelkesült mosollyal pötyögi laptopra az új kritika szövegét.

---

Csett.

– Azt teszi, amit mondok.

A férfi szeme halotti üresre vált, lélegző viaszszoborként dermed meg a lépcsőházban, és ahogy Musical Klón szája felfelé görbül az ajtóban állva, az túl kedves, az vészjóslóan éles.

– Nem engem keres.

A férfi lassan bólint, ahogy felfogja a szavakat, aztán újra elréved a távolba, pislogás és gondolatok nélkül.

– Most elfelejti ezt a kis incidenst. – A hangsúly mélyén ott az a taszító bízz bennem él, végigrezonál a tér visszhangjában. – Ha zongorát hall, elalszik azonnal.

Újabb csett. 

Szerencsétlen, mint aki álmából ébredt, úgy néz körbe értetlen, és ahogy találkozik Musical Klón arcán a várakozó, szinte szánakozó fintorral, óvatosan hátrál egy lépést. 

– Elnézést… – Azzal indul is lefelé a lépcsőn, egy öntudatlan parancs az agya hátsó zugában erre kéri, az utolsó pár fokot már rohanva teszi meg.

Ahogy eltűnik a fordulóban, Musical Klón szórakozottan „további szép estét” int utána, majd magára csukja az ajtót, a félsötétben a mosolya lehervad, és mélyet sóhajt. 

A lakásban itt-ott, csillagpontokként égő gyertyák fellobannak egy pillanatra.

Ostoba szomszédok.

Ostoba mind.

Már zongorázni sem hagyják az embert? 

A klón árnyéka a lángokkal együtt moccan, majd saját életre kel, a pianínóhoz settenkedik, a tetejére könyököl. Ujjai unottan dobolnak és némán a falapon. 

Musical Klón a fejét csóválva húz elő zakója belső zsebéből egy arany zsebórát, hunyorogva olvassa le a mutató állását. 

Végül is még maradt ideje színház előtt. 

Az árnyék szaporán bólogat, a kottatartón megsercen a papír, és a szék magától húzódik el a zongora elől.

(mosso – mozgalmasan)

Ahogy leüti az első akkordot – erős d-moll –, a csukott ablak előtt meglibben a függöny.

Színtiszta improvizáció.

A kotta előtte csak dísz – olvasni egyébként is nehézkes –, inkább gyorsan átírja rögtönzéssel.

A tempó még várat magára, mintha keresné a zene megtört végét, ahol félbemaradt; mi is volt az intermezzo előtt? 

Először andantéban lépeget öreg billentyűről kopott billentyűre, aztán a játék egyre lendületesebb, ahogy rátalál az előbbi megszakadt lüktetésre.

A gyertyák lángja egyszerre rezdül, néhány elalszik, a többi ütemre mozdul, a tárgyak árnyképei pedig táncba kezdenek és kavarognak a narancsos világosnál a falakon.

Az iram fokozódik, a határozott ritmustól rázkódik a hangszer, Musical Klón balja ideoda ugrál a hangzatok között, a jobbja cifrázva játssza rá a fődallamot.

A klón árnyéka kezét nyújtva rátelepszik a magasabb régiókra, és gondolomformán egy-egy díszítőhang zeng fel.

A szőnyegen van pár tessék-lássék módon otthagyott könyv. Azok felemelkednek, csupán pár centire lebegnek a földtől, ám hirtelen egy véletlen fals hang – az árny hibája, Musical Klón szeme rávillan –, és halk robajjal visszazuhannak a padlóra.

Ezzel egyidőben az egész házban pislákolni kezdenek a villanyok.

Musical Klón pedig zavartalan játszik tovább, és még gyorsabb tempót diktál.

---

Jeges fény telepszik az irodára, füst és nehéz whiskey-gőz;

Gazdag Klón agyára meg halvány gyógyszermámor

(talán az utolsó szemek voltak),

és a zongora belereng az őrületébe.

(feroce – vadul)

A kéz, ami előtte még csicsergő, makulátlan eleganciával pergetett Chopinnal nyűgözte le a népet, mert megtehette – ó, mit nem tehetett meg? –, most teljes káoszban tapogat minden egyes hang után. 

Rendszertelenül tapos a pedálra, szólnak a disszonáns összhangzatok, rezeg tőlük a tér, Gazdag pedig egyre inkább beléjük süketül.

Az ujjaiban érzi az irritáló, égető zsibbadást – ami alattomos görcsben végigterjed az alkarján – és a kézfején meg az ökle bütykein a vágások, tükörszilánk-hasadékok szisszenve húzódnak, mégis makacs kétségbeeséssel zeng tovább a melódia.

A hangszer képe lassan homályba borul előtte (nem könnyek, a nyugtató, nem könnyek) a játéka pániksikolyként hasítja a levegőt, csapkod a hangokra kíméletlenül, csak annyira szakad meg a veszett mű, amíg az amúgy is laza nyakkendőjéért nyúl.

(Fulladozik tőle.)

Letépi magáról – majdnemhogy – és folytatja tovább. 

És akkor a szeme sarkából látja azt a nőt, a haja vörös villanását, kopácsol a fülébe a magassarkúja, ahogy ütemre (mi az az ütem, nem is létezik) lép közelebb hozzá, megáll a zongora mellett, és nézi, hallgatja érdeklődve, mégis valami sürgető unalommal, és Gazdag már akkor sem neki játszott teljes szívével.

De már ő sincs itt. Nincs itt senki.

Állatias dühvel csap egy utolsót a zongorára, teljes fortissimóval, közben felordít, a szavakat értelmesnek szánta, és ahogy a hangok lassan elhalnak, egyedül akkor jut el az agyáig a fájdalom ingere. 

Minden seb felszakadt, a vére csepp-csepp-csepeg.

Remeg a keze, ahogy a billentyűkre ejti gyengén – fehér-fekete-fehér-vörös-fekete –, aztán Gazdag csak bámul maga elé, mintha nem is értené, hogy történhetett ez?

Mivel érdemeltem ezt ki?  

– Tökmindegy, hányszor csinálod ezt, soha nem lesz jó ötlet.

Összerezzen a mondatra, ólomtagokkal fordul felé, és Gonosz Klón

(a bőrdzsekis,

a dimenziójáró,

az időutas;

– Miért nem csinálod vissza? Miért nem csináltál valamit, az istenért!

– Akartam. Hallgattál rám?)

rutinosan szorít a kézfejére egy zsebkendőt.

Szünet, szünet, szünet, valamit mondania kéne, de a szavak nem jönnek a nyelvére. 

– Tudom – böki ki végül, és a vigyorát ő sem érti.

– Remek. 

---

– Szép jó napot! – Csapódik a bejárati ajtó, lépések, neszezés. – Megjöttem!

A lakás másik végében Gonosz Klón görnyedten ül és mozzanatlan, kezei ernyedten az ölében, előtte a zongora, feketén-piszkosfehéren sorakoznak előtte a billentyűk.

Erre emlékszik. 

Mintha ez nem is változott volna.

Hála a jó égnek.

Agresszív, adrenalinnal fűtött dühe lassan elpárolog a stúdiólámpák hőjében – ki kéne kapcsolni őket, persze, hogyne, hagyjuk, amúgy is, ezek mikor lettek, jajne –, és ami helyette marad, az a nyomott, értetlen üresség, megül a fejében, és Klón nem tudja eldönteni, jobban járt-e ezzel.

Gazdag mellette áll a falnak dőlve, a telefonját nyomkodva szakadatlan,

(– Figyelj, mennem kell, kurva sok dolgom lenne még.

Semmi.

– Szóval most elmegyek.

Semmi. Gazdag idegesen szusszan.

– Jó, de ha összeomlik a gazdaság, a te hibád lesz.

És maradt.)

azonban az előbbi hangra felkapja a fejét.

– Csak az Imre – morogja Klón, és végre megszólalt, de ez is idegenül meggyötört, és továbbra sem mutat hajlandóságot megmozdulni.

– Rájöttem – mondja Gazdag, a telefonja már a zsebébe süllyesztve, gyors és ösztönös mozdulattal igazít a nyakkendőjén, úgy kap a dolgozószoba kilincse után, majd vet egy utolsó pillantást Klónra.

A gyomra enyhén összeugrik a látványra.

– Kapd össze magad – szól oda még neki torokköszörülve, azzal már csukódik is mögötte az ajtó.

Klón hangosan fújja ki a levegőt, a válla megzuhan, és felnéz.

A mondatok tompán szűrődnek be a nappaliból,

(mi ez a hirtelen jött vidámság Gazdag hanglejtésében, ahogy azt mondja, Imrém;

– Nocsak, hát téged is látni még itt? – Valószínűleg kezet fognak. – Kritikára jöttél?

– Pff, nem, most ez vészhelyzet volt.

– Történt valami? Greg merre?)

és Klón többet nem akar hallani, már zsong a feje és nehéznek érzi minden tagját, mégis, ahogy ott van előtte a hangszer, a szeme újra a hangokat kezdi pásztázni.

(morendo – elhalóan)

Óvatosan megemeli a kezét, majd a belékódolt reflex, megpergeti az ujjait, és mikor ezen éri magát, az a másodpercnyi, ideges mosoly, ha nem figyelsz rá, soha nem is létezett.

(Van ez a Szirmaitól örökölt berögzült kis dolog. Talán sose örült neki ennyire.)

Erőtlenül a billentyűkre érnek az ujjbegyek.

Amire számít? A megszokás.

Hogy játszani kezd, a dallam elhangolt lesz majd, kisöpri a gondolataiból a bizonytalanságot, és megnyugszik, mert megnyugodhat végre a francba is, hogy

nem történt az égvilágon semmi.

Mégis, először egyetlen hangot üt le enyhe félsszel.

Halkan szól a g’, és Klón úgy kapja el a kezét, mint aki tűzbe nyúlt.

Ne. Nenene.

Hamis. Hogyne lenne, a probléma nem itt van. De rosszabb.

Hiszen három év alatt csak rosszabb lehet, nem?

A francba, a francba, A FRANCBA!

… Nem értem…

Közben Greg szobájából felhangzik egy fájdalmas nyögés, feltehetően kezd magához térni az ájulásból, de Klón erre vajmi keveset figyel.

Valami ólmos fáradtság telepszik rá, és mire észbe kap, a homloka hangosat koppan a kottatartón, a kalapja meg a hangszerre esik.

– Elegem van – leheli, aztán lehunyja a szemét, és erőnek erejével kényszeríti magát, hogy ne gondoljon arra, mi a pokol lesz ezután.