Arkham!AU

A történet szerint: 

Alternatív univerzum. 

Joker!Gazdag Klón/Harleen Quinzel-Harley Quinn!Imre. 

Slash. Olyan kis finom.

(EDIT#1 a jövőből: Őszintén, hiába poén, annak is elég krindzs egy teremtés lett ez, nemhogy egy jóravaló fanficnek. Letörölni viszont nincs kedvem meg energiám, annyira talán mégsem ártalmas. Szóval csak szimplán jelzem, hogy nem túlságosan javallott ez az írás olvasói fogyasztásra, innentől pedig - és a továbbiakban is - azt kezd vele mindenki, amit akar. Elnézést ezért.)

× Jávorral folytatásos together jobnak készült, nem hiszem viszont, hogy lesz több rész belőle, és ezzel mindenki jobban járt talán. (Ha mégis lesz, who knows at this point, majd jelzem.)

Mondhatnánk úgyis, hogy ez egy kiegészített Suicide Squad!AU, de a cél igazából az volt, hogy a filmbeli szálnál egy egész icipicit jobb legyen. Nem sikerült, ezt azért jelezném, de a témával meg az esztétikával érdekes volt játszani.

Lett belőle slash(-szerű) és ultimate OOC. Semmi olyan, amit ne látott volna már a netsztyeppe.

Végül is miért ne legyen ez itt, az iromány már több, mint egy éves, és mindentől függetlenül ideje is volt közönség elé tárni, mindenki szórakozására és okulására, plusz van az a pont, ahonnan már érdemes tiszta lapokkal játszani.
Ilyen is volt. Wow. Haladjunk.

Ui.: A nevek miatt előre is elnézést kérek, de hát ettől szép és egészségesen komolyan vehetetlen az egész, nemde? Meg minden mástól, persze. Mint egy közepesen jó poén.

És ezzel amúgy elmondhatjuk: Gazdag said 'we live in society' before it was... something.

kép forrása: Pinterestről összegyűjtve

×××

Arkham!AU

Act I

❝…And the snakes starts to sing…❞

– Tudja, doktor… Imrém. Máris jobb. Imrém. Mennyivel tetszetősebb így, személyesebb a kommunikáció, nem gondolja?

Imre lépte, ahogy a terápiás szoba felé tart, kibicsaklik az ütemből.

A folyosón kényelmetlenül duruzsol a csönd.

– Ha belegondol, olyan nevetségesen egyszerű az egész.

Csak egyetlen, rossz nap. És megváltozik minden.

Hűvös szürkeség omlik Arkham falaiból, az öreg neonok fénye sápasztja és fókuszálatlanná teszi a teret.

Dobbanásnyi összpontosított nyugalom, Imre ennyire képes. Megtartani viszont nem bírja.

És a szavak tovább sziszegnek a fülébe.

– Sőt, ha az Élet kivételesen pocsék humoránál van, elég ehhez húsz perc.

Húsz perc milyen semmiség. Mégis, annyit se kérdezhet, esetleg az utolsó szó jogán, hogy mivel érdemelte ezt ki, és zutty! Azalatt már lenn is a lejtő legalján, és nem marad semmije. Semmije az égvilágon.

Mondhatnánk, innen csak felfelé vezet az út, persze, de a Sors… A Sorsnál gonoszabb és kegyetlenebb koncepció nem létezik. Bármit tesz, bárhogy ordít odalentről, ha a Sors úgy dönt, hogy lök még egyet magán, még ott a verem mélyén is, akkor higgye el… Lesz még hova zuhannia. Csak zuhan, és zuhan, amíg el is felejti, hogy ki maga és hogy jutott el ideáig.

Aztán nevetni kezdett.

Sorban halad el a páncélajtók mellett, mind ugyanolyan fémek sormintája, kis ablakkal a túloldalra, elektromos zárrendszerrel, csak sorszámukban térnek el. Egyre gyorsabban követik és váltják egymást, 14, 15, 16, ahogy Imre észrevétlenül szaporázza a lépéseit.

Menekül, talán. Ha tehetné, persze. Szeretné azt hinni, hogy menekülne, igazán.

– De hát... C’est la vie. Ami nem öl meg, erősebbé tesz. Nem ismerheti a csúcsot, ha nem süllyed túl mélyre, blablabla… Ha így érthetőbb. Egyébként igyekszem minden helyzetben megtalálni a pozitívumot.

Megtorpan az egyik ajtó előtt. 17. Megérkezett.

A körmei a tenyerébe vájnak az orvosi köpeny zsebében, másik kezében a jegyzetei mappáját szorítja, mintha az élete múlna rajta.

Az eddigi csend zihálásba fúl.

Lehunyja a szemét, levegő be, levegő ki, most legyen ebből elég, ide tiszta fej kell, nem szúrhatja el, nem itt és nem most, megkapta a lehetőséget, muszáj bizonyítania.

– Azt a minimálisat, ami miatt érdemes lehet életben maradni. És tudja, doktor…

Nem fogja elszúrni. Maga miatt nem teheti.

– Imrém. Jelenleg ezekért a percekért élek.

De Imre nem. Persze, hogy ő nem. Szeretné azt hinni, hogy nem.

Az istenért, levegőt kell kapnia.

– Minden rendben?

Új, valós hang ez valahonnan a szíve kalapálásain túlról, Imre riadtan rezzen hátra tőle és fordul felé. Mellette Dr. Freeman áll, szigorú érdeklődéssel fürkészi kerek szemüvege mögül.

Imre tekintete szinte azonnal el is rebben róla. Majd pont a felettese előtt essen teljes kétségbe, azt ugyan nem. Higgadtságot színlel, kapkodva igazítja meg saját fekete keretes lencséit.

A mozdulattal egyben igyekszik valódi higgadtságot is teremteni az elméjében.

– Persze, minden rendben. – Önérzetes határozottságra hajaz a hangsúly, a keze közben visszasüllyed a zsebébe.

A szeme sarkából látja, Freeman biccent. El nem hiszi ugyan, az tisztán látszik, de legalább elfogadja a feleletet, és másra nincs is szükség.

Elfogadta, de képtelen volt elhinni.

Ironikusan ismerős már a helyzet. Pont, mint mikor Imre megkapta a saját kezeléseire az engedélyt.

Most Freeman figyelme terelődik a páncélajtóra, az apró betekintőn ebből a szögből nem sok minden látszik a benti helyiségből. Imre inkább a padlót fixírozza, idegesen szusszan.

– Tudok segíteni valamiben, esetleg? – töri meg a szótlanságot.

Freeman átpörgeti a papírjait.

– Ez lesz a negyedik ülésetek, jól tudom?

– Igen – szegi fel a fejét Imre. Minden héten egyszer találkoznak, többnyire hétfőn, egy-egy órákra.

– És még mindig úgy gondolod – villan rá a felettese analizáló szeme –, hogy érnek ezek a beszélgetések bármit is.

Kérdés vagy kijelentés, mindenhogyan trükkös. Imre becsülete nem engedi, hogy a tömör igazat bevallja.

– Elismerem az eddig elért eredményeid – hazudta nyíltan és egyenesen a kinevezése után Freeman. – De be kell látnod, ha valakivel nem tudsz érdemben foglalkozni, az ő.

És Imre válasza ugyanaz volt, mint most, csupán több elszántsággal:

– Megteszem, amit tudok.

– Ez mégiscsak több és emberibb, mint ha begyógyszerezve a sarokba dobnánk, nem? – Még ennyi kiegészítéssel élt. Freeman felháborodása finoman rejtőzött el a kimért mozdulatokban, amikkel elhagyta az irodát.

A jelenben szimplán egy mosoly árnyával és beletörődő, szinte szánakozó gúnnyal nyugtázza Imre szavait.

– Ezután is várom a beszámolóid. Sok szerencsét. – Azzal elsiet.

Imre szíve sértetten zakatol, ahogy távozó alakját figyeli.

– Hát akkor sok szerencsét.

– Köszönöm, de szerencsére pont nincs szükségem – csattant fel Imre. – Csak hozzáértésre. És minimális empátiára. Az meg tudtommal van.

Lásd be, Imre, naiv voltál.

Sóhajt. A végtelennek tetsző folyosó a fagyos némaságával visszhangot ver.

Még utoljára megpróbálja a lehetetlent, teljesen összeszedni magát, aztán az óra üt.

Azonosítókártya elő, a beléptető pittyeg, egy apró pontfény zöldre vált, az ajtó csikordul.

A teremben terápia zajlik. Kérem, ne zavarjanak.

– Érdekelne a véleménye.

Bár a tollsercegés megáll, Imre továbbra is a kézírását bámulja.

Az idő lélektelenül kattog, az átkozott karórája a csuklóján.

A steril téglalapszoba közepén ülnek, hideg fémasztalnál, kényelmetlen fémszékeken, mappákkal megrakott fémszekrények között. Meggyötört a fény, ami rájuk telepszik, kintről furakszik be az ablakok rácsain át.

Minden tompa, minden kopott, egyetlen átütő szín van csupán: a zöld.

Imre óvatosan, pusztán a szemüvege mögül les fel a vele szembe ülőre.

Igen, az egyedüli szín az a viruló, beteges élénkzöld Gazdag hajában, a szemében pedig megcsillan a szintén viruló kíváncsiság, ahogy a kettejük pillantása szekundumokra találkozik.

– Mit gondol arról az állításról, hogy az őrültek nem tudják magukról, hogy azok? Biztos hallotta már.

Megcsörren a bilincslánc a lábán, ahogy hátradől. Imre biztos benne, hogy ha nem kötné gúzsba a kényszerzubbony, oda-vissza hintázna a széken, megkapaszkodva az asztalszélben.

– Nem, nem hallottam még – válaszol színtelen hangon. Közben a tollával matat, katt-katt, hogy ne figyeljen másra.

– Tényleg? Pedig azt hittem, népszerű mondás. 

– Nem sok értelmét látom.

– Tudja, engem igazából mindig is zavart benne valami – rázza a fejét szórakozottan Gazdag, és a szája vigyorba torzul. – Én pontosan tudom magamról, hogy őrült vagyok. Szóval, mondja meg nekem, a maga véleményére adok. – Mint egy abszurd-rossz vicc kezdete, amikor a maffiavezér az elmegyógyintézetben megkérdezi a pszichiátert, hogy… – Őrült vagyok, vagy sem?

Megint itt tartunk. Megint kérdez. Mindig kérdez.

A maga véleményére adok.

– Nos – kutat Imre kelletlenül kitérő válasz után, mert úgy dönt, nem akar csattanót szolgáltatni. – Ha eszerint nézzük... Teljesen máshogy látja a világot, mint az emberek nagy része. Ha úgy vesszük, többet tud, mint az átlag.

Imre figyelmen kívül hagyja, ahogy Gazdag lassan előrébb görnyed, már amennyire a zubbony engedi. Inkább a margó szélére címszavakat írogat.

– Intelligensebb, ilyen… Furcsa módon.

– Nyugodtan hízelegjen máskor is, ha eszébe jut – búgja Gazdag, és a vigyora fülig kúszik.

Imre leteszi a tollat, és újra a rossz beidegződés, rémesen egyértelmű pótcselekvés, igazít a szemüvegén.

Zavart másodpercek múlnak és nyúlnak.

– Egyébként felkeltette a kíváncsiságom – folytatja végül Gazdag csevegően, mintha mi sem történt volna. Visszalendül a széke támlájának. – Tehát magának az őrület ez? Furcsa intelligencia?

– Ha eszerint nézzük… – ismétli Imre. Azonban más folytatás mellett dönt, mert ez azért mégiscsak túlzás.

Megemberelve magát összekapar magában némi önbizalmat, és kihúzva magát az asztalra könyököl.

– De engem jobban érdekelnének a maga ötletei – fűzi össze az ujjait. Szilárd szakmaiságot sugallnak a szavai, végre, ez jó, erre büszke lehet, így is folytatná tovább. Nagy sokára Gazdag szemébe bír nézni. – Ön végül is mit mondana rá?

Gazdag fél szemöldöke a magasba rándul. Meglepettség ráng talán az arcizmában, ahogy a mosolya megfakul, bár nem, meglepni kevés dolog lenne képes. Esetleg a sérelemérzet, amit Imre még kinézne belőle, de nem, az sem igazán, hála az égnek.

Mindenesetre Gazdag lassan, hümmögve félrefordítja a fejét, és maga elé mered.

– Jó kérdés. – Távoli a hangja, egész álmatag, őszintén eltűnődő. Imre kész, hogy minden apró rezzenését megfigyelje és vizsgálja, de ő csak bámul a földre kerek szemekkel.

Tökéletesen kitartott hatásszünet.

A végén Gazdag örök vigyora újra kiszélesedik. Imre magabiztossága elszállni látszik, ösztönösen hátrébb tolja magát a székén.

– És ahhoz mit szól, hogy senki sem normális?

– Ezt… – Azért próbálkozz, Imre. – A nem-normális elég tág fogalom. Mit ért pontosan ezalatt?

– Azt értem, hogy mind vadállatok vagyunk – hunyja le Gazdag a szemét. – Állatok, akik még mindig viselkedni tanulnak. Mindenki bekattant, mindenki elvesztette az eszét, és nem mintha ezzel baj lenne, sőt… – Röviden kuncog, Imre idegei megfeszülnek. – Sőt. De tudja, mi a legszebb az egészben?

– Micsoda? – kérdezi Imre halkan.

– Ez valahogy senkinek nem esik le. Vagyis a legtöbbeknek nem – fészkelődik a zubbonyban. – Mint már mondtam, és egyet is értettünk: az őrültek nem tudják, hogy azok. Senki nem jön erre rá, és… – Sajnálkozó szánalommal sóhajt. – Senki nem használja ki. Pedig micsoda erő lenne ebben. – Gazdag a pillantását megint a pszichiáterére emeli, és lendületesen hadar tovább. – Ha valaki hirtelen ráébredne, a körülmények nyomásától, vagy szimplán magától, hogy hé, amúgy a világ a feje tetején áll, a józan ész pedig már rég csődöt mondott, akkor én… Pont nekem miért kéne viselkednem?

Imre már párszor próbálta elképzelni, milyen lehetett az épelméjű, a normális Gazdag, a zöld haj, a természetellenesen sápadt bőr, az izmaiba fagyott vigyor nélkül. Ahogy akkor, ezúttal sem jut sokra.

– Szóval magával ez történt? Rájött… Valamire, amit a legtöbben nem tudnak?

– Ha maga mondja, én elhiszem. – Gúnyolódik, ez most színtiszta gúny, de Imre nem veszi se igazán észre, se magára.

– Az őrület tehát… – emésztgeti inkább előbbi mondandóját, kezeit az asztalra ereszti. – Az eszméi szerint… Ez a tudás?

– Ezzel együtt pedig hatalom. Iszonyatosan nagy hatalom. Klisé? Abszolút, de pont ezért működik. Persze, csak ha igazam van. – Gazdag az arcát fürkészi. Imre kényelmetlenül bár, de állja a tekintetét, ami folyamatosan a reakcióját várja, a véleményét, az együttérzését, az egyetértését. A páciense hangja suttogásba halkul. – És ha igazam van, és ezt belátja, megszabadul a felelősségtől, a kötelességektől, és tádám. Minden a magáé. Azt tesz, amit csak akar. Megmutathatja, mire képes.

Imre gondolatai zaklatott kavargásba kezdenek.

Annyi mindenre képes, de muszáj lenyugodnia, megkapta a lehetőséget, muszáj bizonyítania, de nem tud, sosem tud igazán...

Lesüti a szemét. Túl hosszú, üresen kattogó pillanatok telnek el, Gazdag meg se moccan, a pókerarca meglepően hibátlan.

– Ha maga mondja… Én elhiszem. – Imre cinizmust akar ide csempészni, de túlontúl bizonytalan hozzá és összezavart. Megkockáztat egy halvány mosolyt, végső megoldásként. – Annyi szépséghibát látok az egészben, hogy a maga iszonyatos hatalma csak arra volt elég… Hogy ide kerüljön.

Sok mindenre számít. Arra kevésbé, ahogy Gazdag röhögése felharsan, egészségtelen vehemenciával, és csak nevet hátravetett fejjel.

– Ez pedig, Imrém, az évszázad poénja! – kacagja, és a kacaj lassan hal el, a vigyor megmarad belőle. – Az évezredé! Kényszerzubbonyba csomagolnak, bedugnak erre az istenverte helyre, miközben én nem tettem mást a lehetőségeim kihasználásán túl. És eközben – teszi hozzá gyorsan –, eközben a tag, aki jelmezbálból hazafelé menet szétver pár szerencsétlent, köztük például engem, „igazságszolgáltatás” címszó alatt, őt mindenki szabadon hagyja futni, szórakozni, jó, hogy nem már szobrot emelnek neki, vagy hősként ünneplik! Pedig nem sokkal tud többet, mint én, sőt! Ez zseniális, nem? Szerintem az!

Gazdag pillantása metszővé válik, szinte torkot vág. Imrének átfut az agyán, egyszer talán pontosan így nézett, mielőtt valakinek tényleg átnyisszantotta a nyakát. Igyekszik minél kevésbé megborzongani.

– Nem… – felelné, de rájön, képtelen bármit is válaszolni.

Látszólag azonban Gazdagnak ez a kibökött szócska is elég.

– Látja, doktor? Annnnyira elszomorító az egész – jelenti ki komolyan és hitetlenül. – Mert lássuk be: sosem azt ismerik el…

– Akit kéne.

Önkéntelenül csúszik ez ki Imre száján. Mintha nem volna biztos benne, hogy valóban megszólalt, riadtan pislog a szavai után, és nem is érti a riadalmát: csupán úgy zárta le a mondatot, ahogy azt egyetlen módon, egyetlen gondolati ív mentén le lehetett zárni. Nem igaz?

Gazdag ellágyult, elégedett mosolyával találja szembe magát.

– Pontosan. Tudtam, hogy maga megérti. – A hangszíne is túlságosan lágy, teljesen idegen ez tőle, és még sosem volt ennyire iszonytató. – Pedig mennyi potenciál van egyes emberekben, nemde? Egyébként – jegyzi meg aztán, mintegy mellékesen –, mondták már magának, milyen gyönyörű szeme van?

És a nagymutató az egészre ér.

Imre magában hálát rebeg az átkozott karórájának.

– Azt hiszem, mára végeztünk – pattan fel, iparkodva ütögeti össze a papírjait. A tollát a köpenye zsebére tűzi, közben kényszerítenie kell magát, hogy kimérje a mozdulatait, ne kapkodjon látványosan, és ne rohanjon ki azonnal a teremből.

Pedig menekülne, igazán.

Marad még.

– Ha… Bármi problémája vagy kérése van, üzenjen.

Azzal elfordulva megindul kifelé, kínzóan kíméletesnek érződő tempóval.

– Hm. Nem is tudom, lenne, amit akarnék, az kétségtelen – hallja Gazdagot, és érzi a tekintetét a hátában, ahogy végigméri tetőtől-talpig. Imre úgy dönt, nem foglalkozik vele. Amiről nem tud, az nem fáj, a lényeg, hogy minél előbb rendezhesse a fejében kialakulni készülő káoszt.

– De most megelégednék egy gépfegyverrel.

Imre megtorpan a páncélajtó előtt, mélyen kifújja a levegőt, majd a válla fölött néz csupán vissza.

– Azt semmiképp.

– Igazán kár – cicceg Gazdag. – De nem baj, doktor, majd amikor magának is megfelel.

Imre aprót biccent, ereje egyedül erre marad, elköszönni sem bír. Émelyegve kisétál a teremből, kikerülve a Gazdagért érkező biztonságiak csapatát, és végigvonszolja magát az utánuk kihalt folyosón.

Újra: levegőt kell kapnia.

Felhasznált zeneirodalom: ♪ ♪ ♪