2015. 08. 07.

just a nightmare

A történet szerint: 
Rémálom-novella, indokolatlan E/2-ben, Greg&Imi&Klón trióval a középpontban (mert ismertek, no). Ja, és rengeteg benne a dőlt betű. Kalandozzunk el együtt Greg sötét képzeletébe, szürreálisan értelmetlen jeleneteken és jellemkiforgatásokon keresztül.

× Az alant olvasható írásmű annak bizonyítására szolgál, miért nem szabad engem gondolkodni hagyni hajnali fél négykor. Az ihlet amúgy erre a dalra szállt meg: ♫♫♫ és igen, azóta sem értem, hogy jutott eszembe ez az ötlet erre a számra. Hangulati rákészülésnek viszont inkább ezt ajánlanám: ♫♫♫
Magát a novellát pedig drága Főnökömhöz címzem; már csak azért is, mert Imi. Nem is akárhogy. Szegény. 
Ui.: Ez a szösszenetnek-kicsit-hosszú-akármicsoda masszívan egy, a műsor egészét újradefiniáló headcanonra épül, aminek az a lényege, hooooogy... Egyszer talán még el is tudom magyarázni röviden és normálisan. Addig hagyom, hadd értelmezzétek ti magatoknak. Sok sikert.
kép forrása: screenshot, ebből a videóból
×××

just a nightmare

Az utca néma. Sípoló csend. Pillanatba fagyott világ. Rohadtul nem ilyennek kéne lennie.
Gördeszka kerekek robognak a betonon, egyre vadabbul hajtod magad előre, mégmégméggyorsabban, talán te magad sem tudod, merre tartasz, közben lopva pillantgatsz hátra – valami fura paranoiától vezérelve –, és akkor a szemed sarkából látott árnyak felszívódnak. Még egy lökés. Visszafordulsz. Újra a szorító érzés, hogy figyelnek. A periférián és a tudatod mélyén megint ott neszez a félelem és még valami… (üldöznek menekülj MENJ!)
Körülvesz az éjszaka, az utcalámpák derengő fénye elfolyik a csikorgó aszfalton. Megpróbálod kivenni az épületeket: szürke lakótömbök, ablakaik vakon ásítanak maguk elé; autó, ember, zaj, mozgás sehol. Beleborzongsz.
Minden ismerős. Mindent láttál már itt. Mégis minden ismeretlen körülötted.
A gördeszkán azonban bizonyos fokig biztonságban érzed magad: a sebesség őrült, lobog körülötted a magadra kapott bőrkabát, a menetszél dübörög a füledben.
Egyre gyorsabban haladsz egyik lámpa pászmájától a másikig, fényárnyékfényárnyék, aztán összesűrűsödik körülötted a táj, a narancs sugarak kivesznek, az épületek elvesznek, melletted a látkép már suhanó pusztaság az éjszakában meg a szalagkorlát, feletted a csillagok meg a hold; úttalan utak, megcsillanó szerpentin a semmi közepén.
Hátranézel. (miért miért miért csak tűnj innen!) Semmi. Pedig tisztán láttad, hogy volt ott valami…
Visszafordulsz. Pánikolsz.
Előtted az út jobbra visz, a kanyar éles, túl közel vagy, lehetetlen, hogy be tudd venni. Már csak pár méter, csúszik a burkolat, érzed, ahogy a gördeszka kifut alólad, nem tudod megállítani, neki fogsz zuhanni a korlátnak, elkap, NEM!
Ösztönösen cselekszel, átgondolni sincs időd: elrugaszkodsz és ugrasz. Átvetődsz a szalagkorláton, megfordulsz a levegőben, összeszorítod a szemed, háttal zuhansz a semmibe, és zuhansz, és zuhansz, és

villanás valami fehéren villan mi mi van?

CUT

Zavartan pislogsz körbe. Egybemosódó csevegés-zajok, sós popcorn illata, meleg világosság teríti be a vörös bársony üléseket. Veled szemben hatalmas vetítővászon. Egy moziteremben ülsz.
Kissé felemelkedsz, hogy belásd a sorokat: teltház, rengeteg ember, nevetnek, vitáznak, várják a vetítést. Egyiknek se tudod kivenni az arcát.
Csupán annyit tudsz megállapítani, mindenkin fehér egyenpóló, a minta ugyanaz; a logón a kéz görcsösen szorítja – fojtogatja? – a filmszalagot.
Visszaereszkedsz a székedbe – felülről a harmadik sor, pont a középső –, szívsz az orrodon, hangosan kifújod a levegőt, a cipődet fixírozod, a melletted ülőkre csak egy futó oldalpillantást vetsz.
Mindenki ismerős. Mindenkit láttál már. Mégsem tudnád megmondani egyikük nevét sem.
Megdörzsölöd lüktető halántékod. Próbálsz értelmet találni.
Hirtelen teljes sötétség; a tömeg elhallgat, teljes csend. Kezdődik a film. A vászonra meredsz.

Romos környezet, por szállong, a zizegő neon fénye lomhán kúszik el a szemcsék között. A kép párhuzamosan halad az omladozó falon futó rozsdás csövekkel. Majd éles váltás, a kamera átfordul, hosszú belső teret mutatva. Valami pince lehet, vagy hasonló, a végében egy férfi áll, fekete pólóban és farmerben, a hátát mutatja, és az előtte lévő falat bámulja.

(térj észhez Szirmai rohanj!) 
Feleszmélsz. Felállnál, futnál, bárhová csak innen el, de nem bírsz megmozdulni, mintha nyaktól lefelé lebénultál volna. Kétségbeesetten kapkodod a fejed, ide-oda ugrál a tekinteted, és közben rémülten veszed tudomásul: az emberek eltűntek, a közönség otthagyta a filmet; egyedül ülsz a vetítőterem közepén.
Még inkább szabadulni próbálsz, félrefordítod és rázod a fejed, szorosan összezárod a szemed, elégelégelég, csak fejezzék be, nem akarod látni, ami a vásznon történik, mert szinte undorodsz attól, amit ott látnál, és félsz, rettenetesen félsz, nem is érted mitől, és ekkor-
Ordítás. Fájdalmas. Más kiáltása. De a te hangodon.
Végighasít a termen, végig a tudatodon, a füledben cseng, és belesajdulsz te is, a lüktető fájdalom visszhangot ver a homlokod mögött.
Eljött a pillanat, amikor kifulladsz. Feladod. Nem szokásod, most mégis megteszed. Lenyugszol, a szemed viszont továbbra is összeszorítod, mert akkor sem vagy hajlandó végignézni.
Valaki beszél hozzád. Mintha a füledbe suttognának, halkan és dermesztő higgadtsággal, miközben nincs melletted egy lélek sem.
Jól van, Greg. Akkor most nézzünk filmet, jó?
Nem fenyegető, gúnynak nyoma sincs. Szimpla kérdés. Pont ettől fagy meg az ereidben a vér, ahogy meghallod. Megismered a hangját.
Felszisszensz. A koponyádban egyre hangosabban dörömbölnek, majd’ szétrobban a fájdalomtól.
Lassan engedelmeskedsz (nem tehetsz mást), a vászon felé fordítod az arcod.
Közben az előbb látott alak megfordult: kék szeme megvillan a neonnál, és nem bírod, nem akarod, ha tehetnéd, elhátrálnál; nem érted, miért félsz, miért iszonyodsz tőle. Belemosolyog a kamerába: őszinte a vigyora. Egyenesen rád néz.
– Helló, Gergő. Hadd mutassak valamit.
Nyelsz egyet. Neked is szia, Imi.
Közben a kép a pince sarkára irányul, lassan ráközelít. Visszatartod a lélegzeted.
Ott ül, a poros-piszkos padlón, az ájulás szélén, hátát a falnak döntve. Feje előre hanyatlik; homlokára csúszott kalapja sötét árnyékot von az arcára.
Szinte megbabonáz a látvány, nem tudod levenni róla a szemed. Ne tedd ezt velem, te szemét hülyegyerek, oké?
Egyszer csak feltűnik mellette Imi. Lassan leguggol hozzá, leveszi a kalapot, megpörgeti az ujján. Kitépnéd a kezéből.
– Klón, nem köszönsz Gregnek?
Megrebbenek a pillái, majd Klón szemei felpattannak, tág pupillákkal bámul bele a kamerába, bámul rád, és a pillantásában ott van minden félelmed és zavarodottságod.
Sosem láttad még így. Imi sem önmaga. Ismered őket. És mégis…
Imi szánakozva megveregeti Klón vállát.
És Klón elkezd nevetni. Hirtelen és határozottan, és nem fogod fel, hogy miért, de vele együtt nevetsz. 
Röhögsz, őszintén és szívből, Klónnal együtt, a kacajok duettben szólnak. A plafonra emeled a tekinteted, az ég felé röhögsz, hátraszegett nyakkal, és abbahagynád, de képtelen vagy rá, zsigerből jön, valami belülről kényszerít. Nevetsz, nevetsz, még mindig nevetsz, könnyezel és fuldokolsz, homályosan látsz, összemosódott folttá válik a világ. Azt még hallod, hogy más orgánumok vegyülnek a röhögésbe, aztán

CUT

Dohos szagok kúsznak az orrodba, a vihogás mérséklődik. Ismét meg tudsz mozdulni. Miután megmozgatod elgémberedett csuklódat, letörlöd a könnyeket, levegőért kapkodsz.
A pincében vagy; a sarokban ülsz, a padló és a fal hideg, körülötted emberek nevetnek, ők tovább nevetnek, fiatalok, idősebbek, mind fehér egyenpólóban és körbezárnak.
A mozi közönsége. Téged néznek, méregetnek –  ahogy hétről-hétre, hónapról hónapra teszik –, vihognak és ordítoznak, lábak dobognak és dübörögnek összeegyezhetetlen ütemet, és a zajoktól a fejfájásod elviselhetetlenné fokozódik. Visszanézel rájuk, de nem teszel mást; leblokkolsz. Nem szokásod, de most megteszed.
Aztán a zaj elhal. Lassú léptek szelik át a teret, az emberek szó nélkül utat engednek. A tömegből Imi alakja bontakozik ki.
A fejébe csapva Klón kalapja. (Miért nem kérdezed meg, ő hol van?) Bal kezét a zsebébe süllyeszti, jobb kezében polírozottan csillan meg a pisztoly, ahogy komótosan feléd sétál, és frusztrálóan nem siet. Fekete pólóján ott virít, szinte szemtelenül vidáman a GameDay-logó, és Imi ugyanezzel szemtelen vidámsággal pillant le rád, ahogy megáll előtted.
Árnyak közt a démon, igaz?
Felállsz, óvatosan, csak semmi hirtelen mozdulat, teljesen a falnak nyomulsz. Imi minden apró rezdülésed követi a tekintetével. Legszívesebben felképelnéd, de képtelen lennél rá.
Farkasszemet néztek. Néma dialógus. Miért?
Majd Imi szembefordul a tömeggel.
– Szerkesztőségi Tagok! Kollégák! – A magasba emeli a pisztolyt. – Készen álltok?
Őrület. Ez a legjobb szó rá.
Elképedve hallgatod, ahogy az emberek ujjonganak, ahogy 'TEDD MEG!' kiáltásuk visszhangzik a lelakott falak között. Megpróbálsz egyenletesen lélegezni.
Imi újra feléd fordul, a tekintete elszánt. Enyhén megvonja a vállát, azt üzeni: sajnálom, de még mindig ott az az átkozott vigyor, és a mellkasodra céloz.
Felszegett állal, határozott pillantással méred végig a gyilkosod. Így lesz vége? Alright.
Sóhajtasz. Lehunyod a szemed. … mert akkor sem vagy hajlandó végignézni.
Bumm.

CUT

Az éjszaka fagyos levegője a tüdődbe nyilall. A fejed még mindig lüktet. Az előbb hallott őrjöngés semmivé lett. Kinyitod a szemed.
A lakásod tetőterasza. A golyó nem talált. Legalábbis nem téged.
Lassított felvétel.
Nekinyomulsz a korlátnak. Azon túl, mögötted a tátongó, üres mélység.
Imi a bejárattól pár méterre áll ledermedve, továbbra is maga előtt tartva a pisztolyt. A cső még füstöl; szürke csík tekergőzik csigalassúsággal az égbolt felé. Elhibázta a lövést. Nem tehet róla; eléd ugrottak.
felismersz még a kalap nélkül te barom?
Klón egy lépéssel van előtted.
Egyik kezét a mellkasára szorítja; ujjai közül friss vér buggyan elő. Fejét leszegi, óvatosan kapkodja a levegőt, ahogy szabad kezével megragadja a vállad. Hátratántorodsz; félig kint lógsz a semmiben.
Klón bágyadtan felnéz, a szája sarka megrezdül.
– Üdvözöld a dokit a nevemben.
– Mi a...?
Taszít egyet rajtad, elveszted az egyensúlyod; kizuhansz a teraszról, bele a tátongó sötétségbe.
A búcsúmondatok: még találkozunk. nem szabadulsz meg tőlünk.

– doktor úr… 
női hang halk és mégis belesüketülsz 
izzadsz és remegsz kóvályognak az elmosódott gondolatok a fejedben 
– felébredt? – sóhaj. – adja neki a szokásosat. – ásítás. – reggelig azzal kihúzza. 
nem nem nem! mozgolódsz menni akarsz a kényszerzubbony nem enged 
ébren akarsz maradni nem akarsz visszamenni most az egyszer nem 
– klón!
visszhangzik a név ahogy rekedten ordítod
mintha segítene
– szép álmokat mr. dully.
tűszúrásnyi a fájdalom tűszúrásnyira volt a remény
nem segít

villanás valami fehéren villan mi mi van? 

– Greg. Greg!
Valami elhúz az arcod előtt. Reflexből lecsapsz rá.
Imi hátraugrik, azonban, mivel sikeresen elkaptad a csuklóját, nem jut messzire, csak a karját húzza meg.
– Jaj, bocs. – Azonnal el is engeded.
Álmosan pislogsz, lassan felülsz, megdörgölöd a szemed. Hirtelen nem tudod, hogy a homlokodon gyöngyöző izzadtság a szobában terjengő 'mindjárt a szőnyegbe olvadok' hőmérséklet okozza, vagy csak simán hideg veríték.
A bukóra nyitott ablakon beáradó napsugár fényesre festi a nappali falait.
Imi óvatosan megropogtatja megnyúzott csuklóját, és helyet foglal a kanapé másik végén.
– Én bocs, hogy felkeltettelek, csak egyrészt forgatni kéne a GameDay-t, másrészt… – Egy pillanatra átvillan a tekintetén az aggodalom. – Szóval eléggé szenvedtél álmodban. 
Felvonod a fél szemöldököd.
(nemtudszsemmitnemtudszsemmitnemtudsz...)
Végül inkább elröhögöd magad.
– Nincs baj. Csak… Furát álmodtam. – Elnézel Imi háta mögött. – Ideadnád azt a törülközőt?
Nyújtózkodsz, közben Imi feléd nyújtja a kért ruhadarabot. Megdörgölöd az arcod, majd rámosolyogsz a haverodra. – Akkor forgassunk egyet.
Imi visszavigyorog. Van egy tizedmásodpercnyi pillanat, amíg beleborzongsz. Még emlékszel.
Gyorsan megrázod a fejed, hogy elkergesd a gondolatot, és a törülközőt magad mellé ejtve felpattansz. Megigazítod az alvás közben derekadra csúszott pólód. Fehér Hírügynökségi egyendarab, a logón a kéz görcsösen szorítja a filmszalagot. Vagy fojtogatja. Kinek mi.
– Okkké. Akkor mindjárt jövök.
Átsétálsz a dolgozószobádba, a The Order 1886 doboza az íróasztalon, rajta a telefonod. Megszokásból ránézel.
Egy üzenetet jelez. Elkomorulsz. Nem nézed meg; tudod, kitől jött. Szerencsétlen hülyegyerek.
– Imi! Addig hozz két sört! – ordítasz át a nappaliba, ahogy magadhoz veszed a dobozt. Az IPhone-t az asztalon hagyod. Nem érdekel.
Menekülsz, tagadsz, felejtesz. Nem szokásod, de most megteszed.
(szép álmokat Szirmai.)

10 megjegyzés:

  1. wow, na ezt hívom én művészi stílusnak, nagyon egyedi, nagyon jó olvasni :D elsőre kicsit kusza, meg kell szokni, de utána már csak megy és megy :) gratu

    VálaszTörlés
  2. Sarah Merussai: *fejbe dob egy virágcsokorral* Köszönöm szépen a véleményt. :) A stílus direkt ilyenre terveződött, külön öröm, hogy ez lenyerte a tetszésedet. A kuszaságra pedig egyetlen mentségem van, az pedig az, hogy néha a valóság sem a végletekig letisztult és rendezett, pláne, hogy itt pedig álomról beszélünk. Csupán ezt akartam éreztetni, mind a "művészi" stílussal, mind az összevisszasággal. ;) De be is fejezem, az már régen rossz, ha az írónak magyarázkodnia kell, mert akkor valószínűleg elszúrt valamit, még egyszer köszönöm a kommentet. :)

    VálaszTörlés
  3. ez ZSENIÁLIS VOLT. imádtam, elragadott, vitt, megkavart, felébresztett. tökéletesen volt benne alkalmazva az álom maga, a szerkezetet remekül felépítetted, álomhoz illően kusza és megkavart, érthetetlenül egymás után következő képsorok, amit én személy szerint nehéznek tartok írói szempontból, hiszen az álom lényege, hogy (ha csak nem úgy írjuk meg, hogy jelentőséggel kell bírjon egy nagyobb történet menetére) általában íratlan menetben halad, mert csak a tudatalattink játéka. és megírni eltervezetten valamit úgy, hogy rendezetlenül hasson, az olyan, mint jól eljátszani a ripacskodást. emelem ezért cilinderemet. :3
    köszönöm, hogy olvashattam és kérlek írj még, még MÉG, mert élvezet volt pergetni a soraidat
    *és még sikolt kettőt-hármat, hogy ÚRISTEN, Szirmai fanfiction, bless the holy páncél piggy*

    VálaszTörlés
  4. Moosenutty: NAGYON-nagyon-NAGYON köszönöm soraidat, jól estek, főleg most, hogy ATYAÉG, ÉN JANUÁR ELEJÉRE ÍGÉRTEM ÍRÁST, ÉS FEBRUÁR KÖZEPE VAN, hovatartezavilágmegén, jaj. Na, szóval köszönöm szépen, külön öröm, hogy átjött az álom feeling, bevallom, féltem tőle rendesen (főleg mivel, khm, igen, HH fanfic, nagyon nem ez a hangulat van jelen a műsorban, khm), de ezek szerint nem lett annyira rossz. :)

    VálaszTörlés
  5. Az ütemezése n a g y o n jó volt, hatásos vágásokkal (imádtam, hogy CUT-ot használtál), és a kisbetűs részektől valahogy olyan érzésem lett, mintha rádión hallgatnám; más betűtípus, talán a régies írógépet idéző betűformák miatt éreztem régi rádiónak?
    Lényeg a lényeg: nagyon ott volt, és külön kapsz kekszet azért, mert azt a két számot linkelted be, imádom. <3

    VálaszTörlés
  6. Зима: Még egyszer és milliószor köszönöm, a zene hát az úgy volt hogy az kellett oda na, és nagyon érdekes a rádiós meglátásod, nekem ez eszembe se jutott. :)

    VálaszTörlés
  7. Szóval Innen ismerem én ezt a számot!
    Oké, igen, olvasgatva volt a blogod, csak most értem ide, hogy véleményezzek. És amikor megnyitottam a dalt, meglepődve eszméltem fel, hogy de én ezt már jóideje hallgatom, és akkor hát innen vettem. Köszi szépen a jó kis számot!
    Na meg természetesen ezt a novellát is!
    Az egész valóban olyan volt, mint egy álom, töredezett, kissé érthetetlen, és utólag sosem lehet pontosan összerakni, hogy mi is történt, mert a végére csak a fullasztó és nyugtalanító érzés marad.
    Amúgy most nagyon irigyellek, mert nekem sosem ment az álmok megirása, ez a fjta zaklatott rohanás, amikor menekülnél, de nem tudsz. Alaposan a hatása alá kerültem, igazán borzongató volt, ahogy helyszinekről helyíszenekre ugrottunk, ahogy éreztük a veszélyt, és jóisten IMI! Oké, komolyan félelmetes az a gyerek, szóval vastapsot neked. Klón viszont annyira kis hősies volt! Az igy megmelengette a szívemet :333
    És tudod, az is külön tetszik, hogy végül nem lett megmagyarázva, mert pont ettől kerek az egész. Oké, nekem háklim, hogy egy történet legyen egész, de szerintem itt pont attól lesz teljes, hogy törött marad, és igy elkísér minket is a rémálom utóhatása, az a pici kis gondolatfoszlány, hogy lehet mégsem csak álom volt.
    És ezért nagyon köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
  8. Eva Reyklani: Nincs mit a jó kis számért. :D
    IGEN! Akkor tényleg sikerült összehoznom egy rémálmot! Ez az!
    De amúgy, ha már említetted szerencsétlen Imrénket: ez a novella abból az elgondolásból született meg, hogy Imi... TÚL jó. Mármint érted, körülötte mindenki gonosz, vagy őrült, vagy nem normális, vagy ijesztő, erre jön ő azzal a tündéri stílusával meg a gyönyörű kék szemeivel és így... Nem gonosz. És ez creepy. Ez nem lehetséges. Szóval kipróbáltam, milyen kattantnak.
    Bejött kattantnak. És hatalmas megnyugvás, hogy másnak is bejött kattantnak, a #ImiADémon innentől hivatalos hashtag. :D (És ezt nagyon szeretném, hogy Imi ne lássa. Jézusom. Szegényem, mit terjesztek itt róla...)
    Klón meg... Klónt meg ismerjük. Rajta kívül nem ölheti meg más Mr. Szirmait. ... Nyilván csak ez az indoka, hogy megmentette. Hogyne.
    Ez most furcsa lesz, de örülök, hogy megborzongattalak, ki gondolta volna, hogy a Hírügynökség ilyen is tud lenni. (... Ja, mondjuk én. Hiszen én írtam. *facepalm*)

    VálaszTörlés
  9. Hogy ezt én még mindig mennyire szeretem és milyen boldog meg büszke vagyok hogy ez meg lett írva és van a köztudatban. Komolyan, még mindig jó olvasni a Gergődet. És azóta is odavagyok hogyan lett ez megkomponálva.
    Már tisztább a látásom, mióta jobban beleástam magam az iszapba, és így még több értékes szösszenetet fedezek fel. Hiába, az #ImreBaszdmegMitCsinálsz mindenre igaz amiben Imre felüti a fejét, és komolyan semmi offenzíva a színész gyereknek, de HH történetileg tényleg mocskosul ott van benne a potenciál az őrületre és kiszámíthatatlan ellenségképre.
    Klón hallod te meg hősködsz itt mintha jobb dolgod nem lenne.

    VálaszTörlés
  10. Müzlim: #ImreBaszdMegMitCsinálsz - már 2015 óta :"D
    Jesus. Most visszaolvasgattam a kommenteket, és én valamikor EMIATT az írás miatt aggódtam? Hogy jaj mit szólnának, hogy Imi gonosz?
    Khm. Hát... Inkább nem mondok semmit. Változnak az idők, tolódnak az ingerküszöbök :"D

    De nagyon köszönöm, hogy újraolvastad, és még mindig tetszik! :3

    VálaszTörlés