KlónKalendárium - Gazdag Klón

A történet szerint:

A klónok is emberek. És mint emberek, kéne lennie születésnapjuknak is, nem?
Tételezzük fel, hogy így van, azonban, mivel a pontos dátumokról nem sokat tudnak (és nem is szándékoznak többet tudni), így önkényes, kénytelen-kelletlen módon szülinapjukat - ki mennyire komolyan véve - az első Hírügynökség-beli felbukkanásukhoz kötik.
Legalábbis én így fogom fel, és ezeket a napokat tervem szerint jól meg is ünneplem az elkövetkező időszakban egy-egy, erre az alkalomra szánt drabble-szerűséggel.

Gazdag Klón, Ricsim, te hedonista üzletemberek fekete gyöngye, boldogot! (Boldogabbat!)

× Úgy terveztem, hogy ez a sorozat ilyen cuki, békés, meghitt, de legalábbis kellemes hangulatú irományok sokaságából fog állni. Csak a tervezésnél elfelejtettem, kikről is írok és miről is írok.
Nohát, van ilyen, és még rosszabb is lesz, de majd erről beszélünk még.
(Ha esetleg nem értitek a vidám apokalipszis-hangulatot: ezt itt kérem megnézni.
You better not cry.)
Ui.: Utólag is boldog karácsonyt és előre is ezerszer szép 2019-et mindenkinek!

kép forrása: Google-sama; gifet akartam az FF#5-ből, de ezt megláttam, és... Tökéletes

×××

KlónKalendárium - Gazdag Klón 

december 28.

Szóval négy napja van nyomós indoka is, hogy ne aludjon.

Helyette krízis-szakért. Tartja a hidegvért mindenkiben. Nyugtat vagy hazudik, lényegében egyre megy.

És ez mind nagyjából abban merül ki, hogy a mobiljával a fülén sétafikál fel-alá a hajnalsötét-lámpavilágos irodájában, fél percenként a karórájára lesve. Legalábbis jelenleg biztosan ez történik. Események egy whiskey-s üveg tartalmából.

– Nyilván nem értem el, azért tőled értelmesebb kérdést várnék el, fiam.

Újabb fordulat, a táv a faltól az asztalszélig tart, és vissza.

– Akkor nem fiam, jóvan. Nem, Klónt se, mióta kilépett a csoportból, de… Értelmiségi, atyaég, legalább neked ne kelljen magyaráznom! Úgy nézek én ki, mint aki bármi-pici-hangyafasznyi infót tud bármiről?

Kapkodós mozdulattal igazít a haján, és megint szorosnak érzi a nyakkendőjét, lassan tényleg el kéne gondolkoznia, hogy hagyja az egészet a picsába.

Mármint a nyakkendőt meg ezt az egész ügyet, mindkettőt.

Tehetetlenül roskad a székébe.

– Az már régen volt. Majd… Oké, tudod mit, majd beszélünk, most dolgom van. Ha bármelyik baromarccal beszélni tudok, majd szólok. Tűnj el aludni.

Azzal Gazdag Klón kíméletlenül ki is nyomja a hívást, a telefonja tekintélyes méretűt csattan az asztallapon (megúszta épen, nyugalom).

Hát, a vég kezdete, I guess? Faszom.

Belégzés, a kilégzés idegesen remeg, és már megint az órája van fókuszban. Mi a pokol van már, erre nem ér rá, az idegei kezdik felmondani a szolgálatot.

Jobb ötlete híján felcsörgeti az asztali vezetékest, a hangja visszafogottan akar csak széttörni valamit, és erre kimondottan büszke most.

– Kedves, ha nem aludt el közben, lenne olyan jó, hogy amikor kész a gépem, feljön és szól? Ja, meg egy Xanaxnak is borzasztóan örülnék, köszi.

A becézés meg fület melengetően semleges, az istennek se viszi rá a lélek, hogy újra megjegyezze egy titkárnője igazi nevét. (Néha van, hogy megszokásból Manci csúszik ki a száján. Már nem hagy ki kettőt a szíve ilyenkor, ez mekkora haladás.)

Xanax meg mióta is nem kellett már? Remek.

Ja, a magángép amúgy. Kiugrik Vegasba. Mert jólesne, azé’.

Legalább ezt kiutalja magának, ha már senki más nem tudja, milyen nap van…

Ding. Végszóra a Messenger-hang.

A szemöldöke meg felszakítja a plafont.

Hát, Imrém. Ha valami megy, az az időzítés.

És azon kapja magát, hogy mosolyog, mint egy idióta, atyaég, kínosabb már nem is lehetne.

Kedve lenne megkérdezni, hogy mi újság, hogy van, mi van vele, de így… Nem kéne.

Annyiszor megbeszéltük, hogy nem.

Mit fog szólni a terapeutád?

Nem érdekel!

Oh. Hát persze.

Még mindig mosolyog, mint egy idióta, csak más értelemben.

Ehemehemehem…

Perceket kopácsol el az asztalán, megdörgöli az orrnyergét, mert most mit csináljon.

Hogy lehet ilyen szerencsétlen, röhögséges az egész.

Igen, nevetséges, hogy ez ennyire jólesik neki, és már nem is gondolkodik, ösztönből pötyög, és csak ott akad meg, hogy:

Amúgy meg.

Amúgy meg mit akar mondani.

Amúgy meg mit kéne még mondania?

Amúgy meg.

Sóhajt.

Amúgy meg.

Szóval a titkárnője, ez az alacsony, törékeny nő, arra libben be az iroda küszöbére, hogy a főnöke előhúz egy kalapácsot az asztalfiókból, és minden elcsigázott erejével csapkodja üvegszilánk-ripityára a mobilját.

Majd a falnak vágja.

– Elnézést… 

Vadállatok reflexével fordul felé. 

– MIVAN?! 

– Csak a… Repülő… 

– Ja, tényleg, kösz. – Nagyot koppan a kalapács újra a helyén. – A Xanax? 

– Azt… Elnézést, de… 

– Tudja mit? Elnézem, nem érdekel! Kurvára nem érdekel! – menetel oda, szerencsétlen nőtől kábé egy lépésre, és konkrétan beleröhög az arcába meg a rettegő-kerek szemébe, mert damn it, megint piszok jó érzés ez. 

Aztán a hangját szinte elvágják, a cápavigyorával bámul csupán. 

– Amúgy meg… 

Meg akarja csókolni. 

Ez a nagy és elviselhetetlen helyzet. 

Dacból, dühből, gyerekes vagy sem, bánja is ő, erre szüksége van, itt és most, vagy megőrül. 

Vagy ezzel már elkésett, uppsz. 

Furcsa, most veszi csak észre, hogy milyen haloványkékek a szemei ennek a nőszemélynek. 

Ó, fuck. 

Néznek egymásra, a Kedves lélegzet nélkül, Gazdag vigyora meg lassan, lassanként bűnbánó zavarrá szelídül. Pótcselekvésként rángat valamit a zakóján.

Kifújja magát.

Mert amúgy meg. Amit lehet legalább.

Ideje elengedni. 

Atyaég, mit fog szólni a terapeutád.

– Köszönöm, hogy tartotta a frontot az ünnepekben, de most már igazán magára is ráférne egy kiadós alvás, remélem, tudja majd pótolni, amíg nem vagyok. – Azzal semmisnek tekintve az előző kis incidenst, Gazdag elsétál a megszeppent nő mellett, ki a folyosóra, úgy int még, vissza se nézve. – Ja, és boldog új évet. Boldogabbat. Yapp. – Egy pillanatra viszont megtorpan. – Ja, annyit még megtenne nekem, hogy a törmeléket eltünteti az asztalomról? Hálás lennék.

És akkor most: Vegas, vigyázz, mert ez a srác elmegy szülinapozni, az isten verjen meg mindenkit.