KlónKalendárium - Angol Klón & Szovjet Klón

A történet szerint:

A klónok is emberek. És mint emberek, kéne lennie születésnapjuknak is, nem?
Tételezzük fel, hogy így van, azonban, mivel a pontos dátumokról nem sokat tudnak (és nem is szándékoznak többet tudni), így önkényes, kénytelen-kelletlen módon szülinapjukat - ki mennyire komolyan véve - az első Hírügynökség-beli felbukkanásukhoz kötik.
Legalábbis én így fogom fel, és ezeket a napokat tervem szerint jól meg is ünneplem az elkövetkező időszakban egy-egy, erre az alkalomra szánt drabble-szerűséggel.

Amcsi, Ruszki, Steve-em, Ivanom, remélem, buliztatok egy jót. Happy Birthday, meg С Днём рождения, vagy mi a szösz!
(Ez a szösz amúgy inkább a szülinapjuk utózengése, ennek a két baromnak, esküszöm, olyanok, mint az ikrek. 
És mindenről szól igazán, csak róluk nem. Tudom, tudom, I had one job.
De higgyetek nekem, ettől függetlenül cseszett jó pár napjuk volt.
Viszont most már ideje Hazatérni. Gyűlnek a viharfelhők.)

× Igen, összevontam ezt a két szülinapot, mert ők megtehetik, és én megtehetem, azért.
Ja, és itt még úgy vesszük, mintha történt is volna valami a VÉG/JÁTÉK-ban, okés? Köszike.
Ilyen alternatívan retrospektívek leszünk. Aztán majd lesz olyan, amikor nem.
Ui.: Hát ez elcsúszott, mint Mari néni a tükörjégen, és messze nem túl patinás, de itt van! Ezt se gondoltam volna!

kép forrása: Fran Palermóék képe
most mondjátok, hogy nem tökéletes

×××

KlónKalendárium - Angol Klón & Szovjet Klón
április 12. és 18.

Meg merne rá esküdni, hogy ez egy egészen ködös, és nem túlságosan passzoló filmes utalásnak néz ki. 

De egyébként:

Ott álldogál a régivágású, csillogóan vérvörös kabrió a semmi közepén. Körülötte a fakó sivatag, fölötte meg az a páratlanul pazarkék ég, szinte szikrázik.

Bárhogy értelmezzük is, azért azt el kell ismerni, ez egy ilyen legendásan magasztos kép. Posztergyanús látvány egyenesen, még akár örülne is, ha ilyen lenne a nemlétező szobája falán.

Csak az a két hülye. Az rohadtul nem kéne rá.

Azzal Gonosz Klón sóhajt, és a rossz előérzetével mentálbirkózva, léptével kósza homokot kavarva átcaplat a hőtől pulzáló szerpentin érdekelt oldalára.

Hát akkor szocializálódjunk, ugyebár.

Mondjuk Angol Klón nem látszik túlzottan vevőnek az ötletre, lehetetlen magzatpózban elvágódva ott elöl, a feje az anyósülésen és a könyöktámasz minden bizonnyal fájdalmasan nyomódik az oldalába.

Ami még sokkal röhögnivalóbb viszont, hogy valamiért, valahogyan, talált magának egy bazinagy USA zászlót takarónak a szunyájához, O say can you see ennél drágábbat, meg kell zabálni a kis jenkit.

Éppen békésen szusszan egy nagyot, szóval valóban, legalább az álma szép lehet, ami amúgy üdvös dolog.

Az ébredése viszont piszokkegyetlen lesz, az egyenesen holtbiztos.

Klón a biztonság kedvéért körbeles – sehol senki, de azok a sziklák körülöttük messze közelibbek, mint elsőre gondolta, epic –, majd megcsóválja a fejét, ejj, hát alig pár hónap, és elzüllenek itt a népek nélküle.

(Tegyük hozzá, nem mintha sokat nyomna a latba ilyen szempontból a befolyása, sőt, jött volna ő is, ha teheti, de hadd érezze a felelősséget egy pillanatra, rohadtul ráférne, köszi.)

Összefoglalásként tehát: az Amcsi az kiütve. Ez nem jó, nem tragikus, de megérthető.

Szovjet Klón, lám, egy fokkal éberebb, bár tényleg maximum egyetlen, kicsi, nagyítót igénylő fokkal, ő a hátsó ülésen végigfeküdve temeti a könyökhajlatába az arcát, és kizárólag arra hajlandó bármilyen mozdulatot tenni, ahogy Klón nagy svunggal a kocsi oldalának dől.

– Hellóbelló.

Akkor is csupán a karját rakja arrébb pár centivel, hogy fel tudjon hunyorogni.

– Élsz – közli Ruszki mindenek előtt is, tárgyilagosan, mint aki ezt tudta, kérem alássan, csak éppen nem sejtette.

– Te is. Mindkettő tök meglepően hangzik jelenleg. – Legyez párat a bőrdzsekije gallérjával, mintha érne bármit is ebben a bitang melegben. Vígan pillant az Oroszra. – Lefulladtatok, vagy lefáradtatok?

Legyint erre.

– Aludni akart.

– Együttérzek. Amúgy a körút milyen volt?

Nyikorgó vállvonás.

– Legközelebb megyünk Moszkva. – Az akcentusa is nyikorog, most ébredezik az is így késő délelőtt, és mennyire fájdalmas, hallani főként, de ami egyenesen szívbemarkoló, az a baromi lelkes céltudat, ami ott repes benne és vele.

Klón az órájára néz, a dátum április tizennyolc, és a vonásai rándulásnyit sötétülnek.

Egy hét.

Legközelebb. Hát persze.

– Ja. Az cool. – Mit mondjon erre. Ruszki fújtat egyet, mert igazából ő se tudja. Az időutas kínjában keresztbe fonja a karját.

– Node. Majd még meséltek. Van egy telód?

– Térerő nincs. – Egyértelmű.

– Persze, én meg trolival jöttem idáig, na, adjad csak.

Hát ha így állunk, Ruszki komótosan feltápászkodva áthajol Amcsi fölött, a kesztyűtartóból egy használt-fehér kis IPhone-t passzol oda Klónnak – ő meg majdnem elejti, szóra sem érdemes –, majd milliméterre pontosan ugyanúgy visszafekszik, csakúgy puffan meg nyekken.

– Köszöntem. – Probléma nélkül oldja fel a készüléket, mert nézd, ujjlenyomatok meg minden. Pötyög, pötyög, mennyire el van süllyesztve az a névjegy, bár lássuk be, mit is vártunk. – A bundádat meg hámozd arrébb, könyörgöm, én kapok hőgutát attól, hogy ránézek.

Szovjet felmordul, engedelmesen a vezetőülés alá rugdossa maga mellől a kabátját – nem mintha a fekete garbós hosszúujjújában kevesebb esélye lenne az öngyulladásra, de a próbálkozás ér –, de a tekintete határozottan azt üzeni, botrány. (Meg elvileg a szavai is. Olyasmit motyog magában, hogy скандал. Az kábé ezt jelenti.)

Klón fel se véve a dolgot biccent, a fülén ott a telefon és hallgatja a tárcsázott csöndet, önmagát meghazudtoló türelemmel. Rá is vártak eleget hiszen, ez a minimum.

Nagy-nagysokára mintha valami kicsöngés-féle felbúgna a távolból. (A térerőnek valóban csupán az ő scifi-brigádja ad erőt és mindent lebíró akaratot.)

Közben Klón végigtekint az autón újra.

– Tetszik a kocsi.

– Én tankot akartam.

– Nagyon rossz ötlet, de tudhattam volna. – Majd elgondolkozik. – Ez se rossz, de én is inkább azt vinném, ha lehet.

Ruszki elégedetten konstatálja, végre valakinek van ízlése.

Aztán végszóra hadarni kezd a vonal túlsó vége, és Klón úgy vigyorodik el egy pillanatra, ahogy arra igen régen nem volt alkalma.

– A legelbaszottabb másnapot kívánom, neked mióta van pofád felhívni?

Nem félünk ám a farkastól, kérem.

– Az igen, Richie, ez már egész kedves volt. Valami csak ragad rád azokon a terápiákon ezek szerint.

A hang recsegve töredezik, talán a gyenge vétel, vagy lehet, ez szimplán Gazdag, aki próbál nem megfulladni a félrekortyolt bármilyétől. (Valami tényleg nem változik. Ez kimondottan jóleső.)

– KLÓÓÓÓÓN!

Említettnek el kell tartania a mobilt a fülétől.

Ruszki fél szemöldökét vonva tekint fel, hogy kell-e segítség a kapitalista kutyával.

Klón leinti, no para, pusztán meglepetésszerűen megsüketült. Ilyen kirobbanó megkönnyebbüléssel se hallotta a nevét… Valójában, soha.

– Hali neked is. – Kanyarodjunk vissza a normális decibelű csevejhez, így van, amennyire ez tőlük kitelik. – Hiányoztam?

– Majdnem köröztetni kezdtelek, hallod. – Már a felvetés abszurdnak tűnik. Meg viccesnek, igazából. – Komolyan, azt hittem... – Valami megtörik, a megfelelő szavak keresése folyamatban. És Gazdag felröhög őszintétlen, mintha nem is ő lenne, mert a fenébe is, ez. Ez a másik ötlet viszont, így utólag, maga a komikus abszurditás. – Azt hittem már, te esetleg…

– Nem – hörög a szavába erélyesen Klón.

Aprót mozdul a lég, útszéli száraz kóró zörög bele a hatásszünetbe, illetve Ruszki kapja följebb kissé a fejét nyugtalanul.

– Te ne higgy semmit, kurvára nem áll jól. – Ennyit erről. Ennyit enyhítő körülménynek.

Az öltönyös pedig profik módjára, másodpercek alatt kapja össze magát, mélyet sóhajt.

Hidegvér. Pokolian elcsigázott hidegvér.

És Klón a szabad kezét a dzsekije zsebébe akasztva folytatja:

– Igazából csak azért hívlak, mert találtam egy patriidiótát meg egy orosz mjedvét a büdös nagy semmi közepén, kezdjek velük valamit?

Amcsi első érdeminek nevezhető megnyilatkozását teszi, tudniillik fészkelődve próbál a másik oldalára fordulni. Hogy hogyan sikerül neki, arra a mai modern tudomány azóta is keresi az egyértelmű magyarázatot.

Szovjetünk azóta kerített valahonnan maga mellől egy pilóta fazonú napszemüveget, és borzasztó boldog vele.

– Oké – kezdi Gazdag, gyanúsan kedélyes regiszterben, ez máris tetszetősebb tőle. – Előtte egy kérdés.

Klón szinte látja is maga előtt: a jóember nyújtózkodva összekulcsolja az ujjait, mintha ettől könnyebb lenne elviselni a planéta összes bullshitjét, aztán három, kettő, egy, rapszöveg.

– Arról tudtam, hogy ezek ketten elszambáztak turnézni egyet ’Muricába szülinap címszó alatt. Tök oké. Mondom, menjenek, addig sincsenek láb alatt, volt nekem jobb dolgom is, mint hogy ezekkel a földöntúli idiótákkal foglalkozzak, milyen hülyeséget csinálnak éppen. – Ez utóbbi echte hazugságnak tűnik, de ha Gazdagnak ez jobban esik, ám legyen. A lényeg, hogy ezen infókkal Klón is tökéletesen tisztában volt, szépen kiderítette magának nem olyan régen. Közben Gazdag tovább monologizál:

– Nekik meg persze volt keretük rá. Főleg Captain Szarházinak. Nagy ügy. Mit érdekel engem.

A bőrdzsekis nyilván ezt is pontosan tudta, mindazonáltal empatikusan bólogat, mert persze, nyugodtan dolgozd fel a bőven gyógyulófélben lévő traumáidat, Főnök, úgyis ez a legjobb alkalom rá. Fura, hogy még mindig itt tartunk.

– De te baromarc. – Na, ez egész gyors volt. – Mi a poklot keresel te ott?

Nos, igen. Számíthatott volna erre is. Legalább nem azt kérdezte, hol voltál. Shit.

Mondhatná, hogy ilyen wibbly-wobbly timey-wimey dolgokat csinál, amilyeneket szokott.

– Hát, nézd, az Oroszunk meg az Amerikai Egyesült Államok – feleli végül Klón, a tarkóját vakarva. – Ha neked ez nem az évtized legszórakoztatóbb egyvelege, nem ismerjük mi egymást.

Mert egyébként iszonyat gyötrelmesnek érezné bevallani kerek-perec, még Gazdagnak is, hogy ez volt hirtelen a legközelebbi, semlegesnek mondható találkapont a többiekkel, mind térben, de főként időben.

Hogy ahogy eliramodtak a hónapok, egy egész icipicit kurvára elkezdett aggódni mindenkiért, jobban, mint saját magáért. Ami teljesítmény.

Hogy igen, gyávamódon elmenekült ezelőtt kínhosszú fél évre a kollektív ítéletük elől, de ami a fontos, hogy most itt van. Mert damn it, be akarja fejezni ezt az őrületet. Főként mindenki másért.

Csak van, amit nem mondunk ki hangosan.

– De ismerjük. – Gazdag Klón hangsúlyában viszont van ez az abszolút apróság. Simán összekeverhető egyfajta szemrehányó szigorral, de Klónnak pont elég jelzésérték. Ismerik egymást, értik egymást. Tessék megnyugodni. – Mindenesetre kifejezetten örülök, hogy megvagy. Meg akkor Szovjeték is. Pazar.

Ki használja ezt a szót egyáltalán.

Mindegy is. Klón tehát fellélegzik.

– És a Szirmai? – köpi oda, ezzel a gyorsan jött, nemtörődöm vakmerőséggel, mert a lélegzetbe ez nyilván és valóan belefér.

– Mi van vele?

– Hát ő is megvan, nem? Már állítja az akasztófákat, gondolom.

Van, amit kimondunk végül hangosan.

Ilyen lezseren emlegetni a belengetett jövőt, az igen, ámul saját magán, komolyan.

A síri, visszafogott hallgatás azonban nem igazán tetszetős a vonal túlsó végén.

– Még nem keresett. Ezek szerint egyikünket se, ami azt illeti, pedig őszintén, bíztam benne, hogy talán veled…

Oh.

– Oh. Hát ez… Pazar – szűri a fogai között.

Meg kéne lepődni, de nincs gyomra hozzá.

Egy hét.

Mondjuk a végjátékban meg bármi megeshet. (Botrány inkább az, hogy reménykedik, és a fene se tudja már, hogy miben.)

Ritka pillanat, ismét kussban vannak mindketten és mindannyian, csupán Amcsi duruzsol valamit a bajsza alatt.

Ruszki, mert megteheti, finoman, de mégis inkább idegesen beleöklöz az anyósülésbe, nagyot koppan, és Amcsi elhallgat. Alszik tovább. (Megvan rá az esély, hogy ő gyűjtötte be anno mindenkinek a jó alváshoz szükséges genetikai kódjait.)

Helyette viszont az hallatszik, amint Gazdag kortyol egy lélekerősítőt. Meg ahogy az idegei az utolsókat feszülik.

– Majd valami lesz, ugyebár. Jut eszembe, arra gondoltam… – Finoman terelgeti arrébb a témát, ahol nem érhető tetten a saját tagadnivaló félsze. – Hogy ha mind túlleszünk… Ezen. Valahogyan. Fasz se tudja, hogyan. – Oly mindegy. Mit veszíthetnek. Megint abba a színtelen nevetésbe hajlik a hangja. – Oké, felmerült bennem lehetőségként, hogy… Nem tudom, az istenit, ha valahogy életben leszünk ezután, esküszöm, veszek egy szigetet, és elviszek mindenkit nyaralni, a fenébe is.

– Wow, mindenkit? – pislog Klón nagyokat, főleg a jenkire. – Ezt is józanul ötletelted, heh? – Ő is nevetne szívesen, kedvesen, sokáig és tiszta szívvel röhögne a sorstárssal, csupán hogy végleges elkeseredésnek ne tudjanak esélyt adni.

Azzal ráérnek még egy kicsit. Egy hetet.

– Pofát befog, mi az istent kellett volna egyébként csinálnom? – Késő, ez mellément, de valami veszett hisztérikusan.

Megszorítja a mobilt a kezében.

Atyaég. Mikor volt ez az ember utoljára ennyire tehetetlen?

Gonosz Klón torkában bűntudatféle dübörög.

– Jogos. Bocs. – Erre is, mit felelhetne, úgy igazán. – Igazából nem akkora címeres baromság, I guess? De felőlem szavaztasd majd meg. Szerintem a legtöbben azért adnák.

Egészen ledöbbent szünet, pontpontpontnak se beillő vessző, kissé ambivalens.

– Az lesz, gondolom. Kösz, Klón. – Szinte megilletődött, érezni. És a nevét is olyan szokatlan nyomatékkal ejti most. Aztán az öltönyös hasonlóan nyomatékosan utasít.

– Viszont, ha már ott vagy, ja, vissza is hozhatnád őket. Megspórolnál nekem egy helikoptert. Most le kell tennem. És te – szól utoljára. 

– Te se tűnj most már el. – Könyörög hiszen. Mire Klón bármit reagálhatna, a vonal elnémul.

– Alright. – Azért reagál valamit.

Utoljára feltekint a sziklákra maguk körül, magába szívja a csendet, szüksége lesz erre.

Aztán, kiadott parancs végrehajtása folyamatban, állítgat az óráján, pontos-precízen, ahogy nem várná tőle az ember.

Mikor megvan vele, fogja magát, és egy darab, se nem pontos, se nem precíz, ámbár borzasztó jól irányzott lendülettel arrébb taszajtja Angol Klónt, ahogy bárki elvárná tőle egyébként, hogy be tudjon szállni a vezetőülésre.

Miért is ne alapon visszaigazgatja rá a zászlóját.

Közben az Orosz is ülésbe kecmereg, a napszemüvege – valószínűleg inkább az Amerikaié, ahogy így közelebbről látni – lejjebb csúszik az orrnyergén, előrébb hajolván a két ülés között.

– Hazamegyünk?

– Ja, akár. – Felzúg a motor, akár az álom, az időutas izomból sebességbe kapcsol. – Kapaszkodj.

Erre Amcsi is végre-valahára felriad. Nyilván, erre maximum a holtak nem tennék.

– What the f… – kezdi álomkócos hangon, álomkótyagos fejjel, mire Klón kíméletlenül a gázra tapos, és mindkét lökött a háttámlába lapul.

– Boldog szülinapot amúgy.

Be se fordulnak az autóútra, porzik a puszta sivatag a kerekek alatt.

Mármint, kinek kellenek utak. Ahová ők mennek, ott nincs szükség utakra.

Klón órája térugrásra készen felcsippan, és már hűlt helyük is felforrt a déli napon.

De hé, értékeljük a konkrét filmes idézetet, kérem, amíg megtehetjük.

Mert hát, Klón arra jut végül, hogy talán azzal teszi a legjobbat magának és mindenki másnak, ha hátrahagyja az ilyen utalásait. Úgy ahogy vannak.
Itt lenne az ideje.