KlónKalendárium - Gonosz Klón

A történet szerint:

A klónok is emberek. És mint emberek, kéne lennie születésnapjuknak is, nem?
Tételezzük fel, hogy így van, azonban, mivel a pontos dátumokról nem sokat tudnak (és nem is szándékoznak többet tudni), így önkényes, kénytelen-kelletlen módon szülinapjukat - ki mennyire komolyan véve - az első Hírügynökség-beli felbukkanásukhoz kötik.
Legalábbis én így fogom fel, és ezeket a napokat tervem szerint jól meg is ünneplem az elkövetkező időszakban egy-egy, erre az alkalomra szánt drabble-szerűséggel.

... Klón. Gonosz Klón. Bandi.
Én... öhm.
Hát, ja. ... Eltelt az idő, nem?
Izé... Tudom, no. Boldog születésnapot, Klón.
Én csak ennyivel tudok szolgálni, és nem is tudok hirtelen mást mondani.
Illetve, hangulatmuzsikákat talán még kinyöszögök:
♫♫♫ (Évek óta pihen nálam, mint Klón-feelseim egyik manifesztációja.
Olyan, mint az I Hate Everything About You volt a Sarkalatos pontoknál: fájdalmas és alapvetően szerelemről szólónak szánt. Uppsz.
Nézzétek el neki és szenvedjetek rajta velem együtt, higgyétek el, jó lesz.)
♫♫♫ (Ezt meg köszi MAG-nak, aki Jávor.)

× Formát bontunk, vissza is utalgatunk, és elég impresszió-gondolatfolyam az egész, ha úgy tetszik, de hát sok szempontból utolsó alkalmak egyike ez, szóval miért is ne, megtehetjük.
Ui.: Are we in the endgame now?

kép forrása: random Instagram

×××

KlónKalendárium - Gonosz Klón
március 31. (május 7.)

(kettőezer-tizenkilenc, március harmincegy, sok-óra, nem-elég-perc) 

(apró kavicsok csikordulása leharcolt cipőtalpak oldalán) 

Gratulálok, barom, most őszintén, kezed fognék veled. 

(céltalan futólépések végig a sétányon, az utat szegélyező fák mélyen hallgatnak) 

(a villamosok már nem) 

Túlságosan tetszik az ötlet, hogy ájulásig kanyarogjak oda-vissza itt. Legalább kidőlnék. 

Legalább csinálok valamit? Valamit. Ami semmi. Ha csinálok, ha nem, az semmi. 

Fuckfuckfuck. 

(fogak csikordulnak egymásnak álmosságtól dideregve a derengő hajnalon) 

Mikor volt utoljára ilyen kurva kihalt itt minden? 

Jó, mondjuk mikor voltam itt utoljára. Persze. 

Most miért itt vagyok. Miért kérdőjelezem meg ennyiszer, hol vagyok. 

Mi a jóéletért nem tudok mámegint aludni, akkor vannak csak ilyen zseniálisan felesleges kérdéseim. Meg gondolataim. Felesleges dolgok. 

Mi az istennek vagyok itt. 

(utcai lámpa fénykörében az utolsó éjjeli bogarak zizegnek, körbe és körbe és körbe) 

Mehetnék feljebb is itt az utakon. Merhetnék tovább menni, nem? 

Merjek, anyád, az pont olyan mintha félnék. Persze, hogy merek. Csak nem fogok, HAH! Értelme sincs. 

Vándorolhatnék feljebb és tovább és végig... 

A kalapomért felugorhatnék. Beszélhetnénk.

(akadásnyi csönd, egy kutya vakkant bele fennhangon aggodalmas közelségből) 

És akkor forduljunk visszafele, így van, a paranoiás mindenedet, baszd meg. 

Mert biztos pont most jön le kutyát sétáltatni, vagy mittudomén, a francba is... Jaj Noodles. 

Mekkora lehet már az a dög is. Hány éves lehet? 

(egyetlen árva autó susog el az oldalsó utcán) 

Ohfuck. 

Egy kibaszott sztalkernek érzem most magam, és ez állati bizarr, főleg tőlem. Meg nettó marhaság, de azt már megszoktam magamtól. 

Lehet, levehetném a kapucnit, az segítene. 

Minek van rajtam egyáltalán, hajnal vége van, franc se jár erre, fasz se ismerne fel téged, de hát persze. A rutin, az évek, a megszokások, atyaég, de elegem van. 

(ruhaanyag surrogása) 

Olyan brutálisan frusztrál, amikor felismernek téged. Jó, teszek róla, hogy ne sokszor legyen ilyen, és mégis, ha mégis, sose hajthatom el szerencsétleneket, mert nem tehetem meg, talán mert piszok furcsa lenne. Meg mert nem tévednek akkorát. Vagy nem tudom. 

Hogy én mennyire gyűlölöm ezt. 

(ruhaanyag surrogása visszajátszva) 

Á, hagyjuk, jó helyen van az. 

De tényleg, a dög, mikor is került ide? 

Mikormikormikor... Whatever, úgyse jut eszembe. 

Én se jutok a saját eszembe, akkor meg? Másnak meg ne jussak.
Könyörgöm, inkább ne jussak eszükbe. 

Reménytelen. 

Elég volt.

(megnyikordul a kikopott pad a játszótér előtt) 

Elég volt! Hét év. Fuckin’ hét év. 

Ma. Nem, nem május hét, minden utolsó felmenőd a május hét, kurvára nem május hét, csak szeretnéd, mert te azt mondtad, sikeresen kikiáltottad félvállról, hogy mi vagyok én, na, elbaszott szülinapi ajándéka a műsorodnak, amit még csak becserélni se lehetett másra, HAHA, röhög a májam.
És mindenki más ezt jegyezte meg, hallod.

Itt voltam én előbb is, baszd meg. Majdnem egy jó hónappal. 

(a pad fenyegetőt reccsen, de még áll) 

(újra a kavicsok, aztán puszta földet taposnak durván a lábak) 

Micsoda pech már ez mindenkinek, nem? 

Persze erről megint nem tud senki. Csak én. Én, én, én, te. Hogy ez az a nap. Ez, már ez se volt túl dicsőséges, ne röhögtess, de akkor se a drága műsorod Szülinapja. Nem akarok közösködni azzal, hülyéskedsz velem? A többiek se teszik. Ők legalább élveznek is belőle valamit, azt hiszem. 

Beszélhetnék velük is újra. Majd úgyis kell, amíg lehet. 

(a főúton további járművek és élőlények eszmélnek az új napra) 

Szülinap, persze, ez is már olyan abszurd. 

Mondjuk passzol, attól is megkérdezem, hogy az meg aztán minek van. 

Richie-től is kérdeztem, hogy minek legyen, mikor bevezette ezt az egész mizériát, azt mondta, erősíti a csapatszellemet, én meg majdnem arcon köptem azzal a korty akármivel. Szólnom kéne neki, hogy józanul pocsék ötletei vannak. 

Majd szólok neki. Egyszer. Amíg.

Már nem sokáig. Már nem sokáig. 

(az út ijedősen kanyarog, és meredeken fölfelé a betonútig) 

Nem tudom, meddig. 

Tényleg nem tudom. 

Nem tudom, itt van még egyáltalán, már nem is lakik itt hiszen, és ha mégis, akkor sem tudom, hol keressem, keresnem kéne, mikor kerestem, mit vagy kit kéne keresnem? 

Komolyan, itt vagy? 

(tenyér nyomul oda a ház falának) 

(kapucni dobban a hátnak) 

(vékony faágak levelei fészkelődnek ropogva a magaslati szélben) 

(majd abbahagyják) 

Dehogy vagy. Mióta nem. 

Reménytelen. 

Itt vagyok. 

Totál értelmetlen. 

Elég...

(karcos és kellemes nyugvópont a sóhaj) 

Vége lesz. Végre. Bármibe kerül is.

Tudod mit, Szirmai? Azt hiszem, most már csak kezet fognék veled. Az bőven elég lenne. 

Vége lenne. Nyugodt lennék. 

És te. Azt hiszem, megértenélek. 

Nem, nem ismerlek, már mióta nem ismerlek igazából. Végül is, nem te vagyok, ez már biztos. 

De megértelek, azt hiszem. 

Ez állati bizarr, főleg tőlem. 

Wow. Ehhez is kellett... hét év? Vagy mennyi? Ez se biztos, milyen rohadtul nem értek a matekhoz. 

(egyre inkább magára találó napfény vakítja az üvegfelületeket)

(zöldre vár a zebránál tömörülő, kapkodva menetelő gyalogostömeg) 

Mikor lett világos, tejóég. 

Oké, megyek. 

Úgyis visszajövök még, a többiekkel együtt. 

Az fun lesz, meg végre visszakapom a kalapom egy kicsit. 

Minden rendben. Minden rendben. 

(újra a kavicsok csörögnek, most már sztereóban)

(egy vizsla keszekusza mancsokkal rohan egy elhajított labda után) 

Hjaj. Azért Noodles tényleg hiányzik. 

(és a finom, félénk koppintás a vállon) 

Mi a fasz. 

– Igen...? 

– Öhm, bocsánat. 

(kurvára meg van szeppenve a lány) 

– Szirmai Gergő, igaz? 

(ilyen is régen volt) 

(tudod mit?) 

(szerencséd van) 

(ma már lehetek ő is) 

– Amit így korán reggel össze tudtam kaparni belőle, igen. 

(igazából nincs nagy bajom vele)