fn. a köd a kontextusok között. Amikor elképzelem, mindig egyedül látom, fönt, valahol a szabad magasban, ahogy minden mást figyel, és rá senki. (Ugyebár, ez, így kimondva, egy paradoxon. Természetesen paradoxon. Róla beszélünk.)
Ő a Wanderer above the Sea of Fog, ez a csodálatos Freidrich-festmény; állókép ember és természet stagnálásba merült összefeszüléséről, egyetemes kíváncsiságról és rácsodálkozásról és megsejtett végkifejletekről és mást-nem-tehetek-nézőpozíciókról. (Nem véletlenül volt ez a kép valamikor egy Frankenstein-borítón. Az is mi: ember és természet, alkotó és alkotott, felelőtlen teremtés, annyira sorsszerű volt, hogy nem fogják kedvelni egymást, és a következmények. A hiányuk. [Lásd: Magad maradt.] Bár, véleményem szerint, ha ezt kimondjuk, ezt a mondatot akkor ki kéne vágnunk. Vissza.)
De közben ő a kivágott-kitakart-oda nem figyelt mozgás-jelenet is, katt-katt-katt, az ökölbe markolt képkocka; ahogy valami előtűnik a ködből, ahogy valami eltűnik a ködben. Oda-vissza-játszás. A lényeg a változás az ott és akkorból az itt és mostba, ami meg valami lesz. Vissza. Elsuhan a szemed előtt, körvonaltalan vonások.
A szürkeségből (amivé minden komplementer szín is fakul a szemed előtt, mint a narancs meg a kék) sem mondod meg a jelenben, hogy vihar előtti vagy utáni az elektromos, nyirkos csend. És egy kicsit sós. Árnyalatnyit füstös.
Figyelmeztető égdörgés szólt a távolban, vagy valaki gyermekszívvel fontosnak akar látszik, és egy pocsolyába rúgott. Ő se tudja. Az arca sose látszik. Csak most érkezett vagy ott figyelt végig. Maradt a magasban vagy ugrott, mint kikövetkeztetett végkifejlet. Egyre megy hiszen a végén.
KLÓN a köztes, és a köd, amitől minden azzá válik. Ő pedig figyeli a folyamatot, már ha a köd láthat önmagában.
