Kiragadott, nyakatekert impresszió-töredék, a Weirdmageddon (Worldwide Edition) kellős közepéről, amikor is Bill Cipher a Fearamidban gátlástalanul élvezi a világvége-partyját. Mondjuk egy halóban lévő Szirmai Gergőt használva bábként... Tök érthető.
*döbbent Mabel-hang* Egy BillGergő... *dühös Mabel-hang* BillGreg.
Bár itt most Gergelyünk éppen mintha magánál lenne egy picit. Nem mintha sokat javítana a helyzetén.
× Ez úgy hangzik, mintha egy hosszabb történet előzné meg, tudom. Annak is készült, hosszabb történetnek, de mindjárt elregélem, miért nem lett végül az.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fantasztikus, gigászi Hollywood Hírügynökség/Gravity Falls crossover-tervezetem. Háromrészes, kisregény-óriásprojektre tessék gondolni, kusza álomjelenetekkel, fekete mágiával, Los Angelesen át teperő apokaliptikus roadtrippel, sci-fi cuccokkal, amiknek pont annyi értelme volt, hogy elfogadható legyen a cselekmény, plothole-os időutazással, mert az fun, grátiszban megfejthető kódokkal, meg amit még akartok.
Ez az ambíciózus történet WEIRD címen futott. (Innen a bejegyzés címe. Eredetileg not so WEIRD lett volna, aztán megírtam rendesen is magát a szösszenetet. Szóval kijavítottam magam.)
Lényeg a lényeg: ez a nagy-nagy sztori.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fantasztikus, gigászi Hollywood Hírügynökség/Gravity Falls crossover-tervezetem. Háromrészes, kisregény-óriásprojektre tessék gondolni, kusza álomjelenetekkel, fekete mágiával, Los Angelesen át teperő apokaliptikus roadtrippel, sci-fi cuccokkal, amiknek pont annyi értelme volt, hogy elfogadható legyen a cselekmény, plothole-os időutazással, mert az fun, grátiszban megfejthető kódokkal, meg amit még akartok.
Ez az ambíciózus történet WEIRD címen futott. (Innen a bejegyzés címe. Eredetileg not so WEIRD lett volna, aztán megírtam rendesen is magát a szösszenetet. Szóval kijavítottam magam.)
Lényeg a lényeg: ez a nagy-nagy sztori.
Sose írtam meg.
Túlnőtt rajtam, aztán mikor odakerültem volna, hogy már elég ügyes író-izé-pötyögető vagyok hozzá, totálisan elvesztettem az érdeklődésem iránta.
Evvan, nem kár érte, annál is inkább, mert az évek során a legtöbb ötletmorzsa, amit kitaláltam hozzá, sokkal előnyösebb formát öltött, más-más sztorikban.
Kivéve egyet. Ezt.
Ez a képfoszlány évek óta kísért, hogy kezdjek vele valamit, mindig rájövök, mennyire istentelenül szeretem, ráadásul nem úgy tűnik, hogy máshol felhasználhatnám, szóval álljon itt e különálló ezer szócska Szirmancs-kínzás, egy félbehagyott história mementójául.
Túlnőtt rajtam, aztán mikor odakerültem volna, hogy már elég ügyes író-izé-pötyögető vagyok hozzá, totálisan elvesztettem az érdeklődésem iránta.
Evvan, nem kár érte, annál is inkább, mert az évek során a legtöbb ötletmorzsa, amit kitaláltam hozzá, sokkal előnyösebb formát öltött, más-más sztorikban.
Kivéve egyet. Ezt.
Ez a képfoszlány évek óta kísért, hogy kezdjek vele valamit, mindig rájövök, mennyire istentelenül szeretem, ráadásul nem úgy tűnik, hogy máshol felhasználhatnám, szóval álljon itt e különálló ezer szócska Szirmancs-kínzás, egy félbehagyott história mementójául.
(Tudom, még így is felmerülhetnek plothole-os kérdések, de ha valakit érdekel több, részletekbe menő magyarázat, kommentben szívesen regélek neki.)
És hol marad a muzsika? Mondjuk ez, jobb híján, anno erre jött az ihlet: ♫♫♫
Ui.: Készült az 'Aggassunk Fantasy Szemeket Svábokra A Világvégén' Alapítvány megbízásából. Part One.
Ui.: Készült az 'Aggassunk Fantasy Szemeket Svábokra A Világvégén' Alapítvány megbízásából. Part One.
kép forrása: Pinterestről válogatva
△△△
Groteszk mozaik.
Szétdarabolták, összerakták díszesen.
Újra.
Rettenetesen unatkozik ilyenkor.
Szirmai Gergely azt álmodja, életben van. Fekszik éppen.
Ég a bőre, ahogy gyilkos fagyok után szokott, csupán a háta fázik a kőpadlón.
Ami azt illeti, fekszik egy ideje.
Ami azt illeti, az időnek nincs jelentése, sose volt, sose lesz, ha úgy tetszik, neki pedig úgy tetszik, a kezdetek kezdete óta létezik így kiterülve.
Létezik egyáltalán.
Egy világban, aminek kétségkívül vége, amiben a partinak sosincs vége, számít-e egyáltalán.
Sorra veszi, hogy van.
A szeme résnyire nyitva. Két darab. Ennek mennyire örült.
A pilláin festett fény időzik, lustán, élesen, és vörösen izzik, olyan borzasztó vörös, biztos az is vérrel mázolt.
Nagy trend lett a színárnyalat manapság, számtalan helyen megtalálható, illetve az embert magát találja meg, ha nem vigyáz, ám ha vigyáz, akkor még inkább. Ott az orrában a vas-szagával, a pólója szövetében, a felhőkben, a földeket áztatva, a vizekben mind.
Egy vakulásig vörös óceánnal pingált például ő maga kacsintós smiley-t a kontinens közepére. Ez most ugrik be neki.
Legszívesebben megvakulna.
De él. Ha álmodik, legalább ezt tudja, hogy él. Közömbös információ.
Az arca, az övé. Páran, nyolcan szám szerint, plusz-mínusz, elmondhatják erről az arcról ugyanezt.
Megsüketül. Szörnyek elképzelhetetlen helyekről, interdimenzionális bűnözők, vagy, ahogy ő szereti hívni őket, a barátai, zsonganak, ordítanak, remekül érzik magukat az álomkép peremén.
Sakkjátszma folyna, merően szabályszerűtlen, nyerésre áll egyébként, és nyilván most kellett kidőlnie, irritálóan törékeny egy test ez, milyen eszeveszetten vicces, egy pillanat és folytathatják.
A figurák emberméretű kőszobrok, hasonlóakból épül fel a középpontban lévő trónus, az emberi szenvedés hatalmas trónja, alig várja, hogy végre használni is tudja, és megszabadulhasson ettől a húszsáktól.
Az ellenfele pedig, akinek annyi foga virul a vigyorával, hogy az fizikai képtelenség, és mind tudjuk, a fizika maga képtelenség, csal. Tehát teljesen szabályosan jár el.
Egyik paraszt a másik után. Végérvényben ütődnek össze, és hullnak apró kaviccsá a kiütött bábuk.
Ők nem élnek. Furcsa reménykedni benne, hogy nem ismerte őket.
Az arca, igen. Nagyjából ép. Erről az arcról nagyjából hárman mondhatják el ugyanezt.
Azt is álmodta, ebben biztos, hogy álom, fent lebegett, kitárt karokkal a felhőtlen-magas égben, ott Los Angeles felett, és most mondd meg, mennyivel ambiciózusabb, mennyivel óriásibb és véget nem érő mókával kecsegtetőbb ez az ég, mint az oregoni kisváros volt, ám arról nem beszélünk. Ha éppen kedve szottyan, meg sem történt.
Meg sem történt.
Akkor a keze fellendült, élénk szivárványt vibrált egy keresztbehasadt univerzum a háta mögött, és ő röhögött, és röhögött, és röhögni támad kedve, mert nem, ez nem lehet igaz.
A hangja a Föld összes emberének fejében zengett, az összes létező és réges-régen elfelejtett nyelven:
– Na jó, most figyelj, emberiség, vagy minek hívjátok magatokat kollektíven! Hadd mutassam be az új vezetőséget!
Uralta a világot. Kifordítva-befordítva.
De nem ő tette, az istenért, nem ő teszi!
– Oh, hogy én mennyire imádom az ötleteid! Ezer és a pí összes számjegye szerinti hálám üldözzön a segítségért, és fog is üldözni, ne aggódj!
Erre emlékszik. A jégkék tűzre. Filmkockaként pergő szimbólumokra és az egy szem háromszögre.
Nem kéne emlékeznie.
Szokása azokból szedni az ötleteit.
Olyan rémesen unatkozik.
A gördeszka nem az ő ötlete volt.
A gördeszka az ő ötlete volt, valamivel el kell ütni az időt, amíg ebbe a testbe kényszerült, és hát, mit mondjon?
– Fergeteges a fájdalom!
Nehezen idézi föl a saját hangját.
A tűz fülsüketítő ropogását, ami egy túl kicsi karikakarimán lobogott, valahogy könnyebb.
Meg az üvegcserepek, színes kis mozaikdarabkák csilingelése, ahogy a színültig szilánkokkal töltött medencében landolt. Úszott is benne, háton és gyorsban megverte azt a nyomorult, apróra nőtt rémet, aki utána parázson megsütöttek.
Ez egy tegnapi álomnak tűnik. Vagy múlthetinek. Vagy holnapinak.
Hallott mást is, szárnycsapásokat, gigászi szemgolyók repülnek ki portyára szerte és széjjel, így mindent lát és mindent tud. Mondjuk ez nélkülük is így van. Inkább a trónhoz kellenek újabb építőelemek, sosem lehet elég gigászi.
És van az az örökké más, örökké gyönyörű hang, a legrosszabb mind közül, egyénre szabottan, amikor megtalál valakit egy a színes buborékokból. Azok terjesztik a színtiszta őrületet, mint holmi designer pestist. Átragasztják az emberre a bulihangulatot.
Dübörög a világegyetem, mert Bill megkedvelte a dubstepet. Most is az szól, pulzál végig a ritmusszekció az erein, a sebein.
Ez mind van.
A sebei. Talán csak azok.
A csontjai. Kirakózhatnának velük. Túl jók az ötletei.
Van a keze, mozdítani akarja, és mégsincs, csak azok a mély karcok, hosszú és nehéz karcok.
Van lába, de hiába.
Van a vére, amíg van, csepp-csepp-csepp.
Van ő.
Ennek mind lennie kell, az övének kell lennie.
Azt álmodja, életben van.
Az álmokkal az a baj, hogy mostanában veszedelmesen valóságosak.
Lehunyja a szemét. A saját szeme még, tudja, nem játszik izzó aranyban, és a pupillája is kerek, mint a lángokban álló bolygó.
Most, hogy belegondol. Esélyes, hogy már nem kerek.
Vicces, ha belegondol.
A valóság illúzió, az univerzum egy hologram, bármi jelentsen bármit, nem jelent semmit.
Azt viszont elfelejtette, mikor sírt utoljára.
Csordogál a könnyel hígított vére, végigszánkázik az arcán, csepp-csepp-csepp, Göncöl-szekeret lehetne húzni a kis pöttyökből a levitáló piramis kövén, tán az egész csillagos űr ott létezhet vérből a padlón, vele együtt.
Megvan mindene, ami többé nem az övé.
Gyilkos fagyok. A szíve itt hagy fel a lüktetéssel.
Aztán felébred.
Bill Cipher felpattan, rugó-szökkenéssel, vagy mint akit zsinórokon rántanak talpra. El is vágódik megint azzal a lendülettel, vihog a rogyadozó lábain. A bábmester nem melegedett be rendesen a játékhoz.
Bár az esés a show részeként is történhetett, bármit a közönség szórakoztatásáért, a szörnyek pedig visítva tapsolnak és dobognak hozzá, köszönöm, köszönöm.
Micsoda cirkusz, micsoda világszám.
Ezután felkapja azt a gurulós deszkalapot, megpörgeti az egyik kis kerekét, úgy, hogy az szikrát hány.
Vajon, ha leszánkázik vele a Fearamid oldalán, bele egyenesen a füstölgő, letarolt erdők nyársai közé, túlélheti-e ez az elfuserált emberfajzat.
Borzasztó, hogy konkrétan vigyáznia kell rá, de ha a tervei szerint mennek a dolgok, és miért is ne mennének, nem sokáig kell elviselnie. Különben is, ráér.
Végtére is, az idő, már ami maradt belőle, az övé.
Addig is, a sakktáblához lép.
A csettintésére az összes bábu összerakhatatlan törmelékké robban.
Oesb-pwxb.
9-20’19 20-8-5 5-14-4 15-6 20-8-5 23-15-18-12-4 1-19 23-5 11-14-15-23 9-20
1-14-4 9 6-5-5-12 6-9-14-5
Te jóságos Hirsch. kezdjük ott hogy fáradt vagyok szóval először nem voltam benne biztos, hogy most télleg mozog a cím, vagy csak nekem kezdtek el beütni a gyógyszereim. the answer was Both; imádom milyen aprólékos darab lett ez, annak ellenére hogy töredék.
VálaszTörlésés amennyire sír a szám, hogy sose fogjuk tudni olvasni egésziben a WEIRD-et, ez a töredék engem abszolúte kárpótol.
fellélegzés volt újra olvasni tőled, főleg a mesterséf módjára adagolt modern nyelvezetet és tőmondatokat. a költészete is megvolt emellé, és jaj mit akartam kimásolni,nem tudom hirtelen de úgy is visszajárós olvasód vagyok, ordítozok majd következő alkalommal adott részletekről
ha az ember pedig éberebb figyelemmel olvassa, le is tudja követni, mikor van szó Gregről és mikor Billről az eperhárom kijelentéseknél.
amik kibaszott jó hangulatot teremtettek. megvolt a derengő ismeretlen érzés, aminek valahogy mégis ismerősnek kéne lennie mert az agy azt mondja, de nem tudom beazonosítani hol lehetek, éreztem hogy nyomja a fejem a fény és a zaj, just ughhhh CHEFS KISS
jameg
hát ja meg. amit ritkán mondd az ember egy írásra, de ez LÁTVÁNYOS volt. ott volt előttem a weirdmageddon állapot sújtotta világ és nem azért mert láttam a sorozatot, hanem mert megidézted Billel együtt a jó sorokkal, jó szavakkal.
kurvajó, nagyon jó, szerettem, ez volt a ma esti estimesém, és a kódfejtésekkel még az esti játék is megvolt, kiváló.
repesve várom a következő alkalmat amikor Szirmancs szeme jelzőlámpa módra színt vált ~~
azt a Jávorát neki: Annyira örülök, hogy tetszett! *--*
VálaszTörlésŐszintén, a kódoknál nem voltam biztos benne, hogy ehhez az alig ezer szóhoz nem lesz-e visszahőköltető módon sok a rögtön három különböző kód (mert yapp, a változó címben is megfejthetőek a szimbólumok, hihi), de aztán úgy voltam vele, hogy annyira nem megy a történet élvezhetőségének rovására, ezek megfejtése nélkül is élvezhető marad az írás. Annak viszont repesek, ha tudtam adni számodra egy kis szórakoztató rejtvényt estére :"D
Aminek meg szintén, hogy ezek szerint ilyen jól átjött a hangulata mind a Weirdmageddonnak magának, mind Greg helyzetének *---*
Egyébként fun fact ezekről az eperhármas dolgokról: iszonyat poénosnak gondoltam, abból a szempontból, hogy most Szirmai az, aki ilyesfajta "kivagyok-mivagyok-vagyokegyáltalán" kérdéskörökbe keveredik (ugye Bill parazita-módi megszállása hatására, nem mintha nem sajnálnám, de mégis), mikor általában Klónt foglalkoztatják hasonló egzisztenciális kérdéskörök az írásaimban, pont Szirmancs miatt, és így... Well, how the turntables :"D
Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy ismét itt vagy, hogy mindig itt vagy, tejóég, te csoda ;---;
(A szemes jelzőlámpa-hasonlatot meg le kéne védetni, illetve tényleg, itt egy sárga, lesz egy zöld, már csak egy piros kell, és kirakjuk belőle :"D)